Elmondhatjuk, hogy mindenki életében vannak olyan elhatározások, célok, amik csak évek múltán, vagy éppen sohs sem teljesülnek. Én még csak 1 év múlva fogok egy ilyen küszöbén állni, de már most elborzasztanak a lehetőségek, ha arra gondolok, hogy mit is kellene tennem a mesterképzés után. 

Kutatni akarok, és egyetemen tanítani, de tegnap mérföldekkel távolabb kerültem ezektől a célkitűzésktől. Mert nekem, és a másik lánynak, aki a nyelvészeti szakirányon van, még álmodnunk sem szabad arról, hogy mi az egyetemen maradhatunk oktatni. Ha kutatni akarunk és valóban ászok vagyunk benne, akkor adott egy piciny esély arra, hogy külföldön lehetőséget kapjunk, hogy kibontakoztathassuk szárnyainkat. De csak akkor. Itthon ilyenről ne is álmodjunk. 

Pedig én nem szeretnék elmenni, annak ellenére sem, hogy tisztában vagyok vele, hogy külföldön sokkal jobban az esélyeim, ha véghez akarom vinni a céljaimat. 

Párom azt mondta, hogy ez a dolog teljes mértékben rajtam áll, ő nem fogja azt mondani nekem, hogy márpedig én nem mehetek el ittonról, mert egész életében bánná ezt a döntést. Bármi történjék is, ő támogatni fog. 

Másrészről viszont ott van az, hogy itt vagyok, lassan 27 évesen, és még mindig a szüleimen élősködöm. Mert amit a magánórákkal keresek, az nem elég, hogy fenntartsam magam már most sem, nem még akkor, ha albérletbe költözöm. Már vágyom az anyagi függetlenséget. Nem csak a szégyen miatt, hogy ennyi idősen még mindig nem dolgozom. Már a magánórákból összejött pénzemre is büszke vagyok, mert abból vehetek magamnak könyveket, amikre már rég vágytam, vagy egy új cipőt, vagy akármilyen kisebb dolgot, amire amúgy nem kapnék pénzt. 

És persze vannak más indokok, ami miatt le kellene inkább mondanom "magasztos" céljaimról és azt elérni, hogy a tőlem telhető legjobb tanár legyek, aki legalább a diákok egy részét meg tudja tanítani rendesen angolul. Mert tényleg jó vagyok benne, és még ha néha ki is fáraszt, mindig is ezt akartam csinálni. Akkor miért ne elégedjek meg ennyivel? 

Csak ülök és nézem a begépelt betűket. Vagy éppen az üres oldalt, ami arra vár, hogy megtöltsem a gondolataimmal. Pedig már az egész itt van a fejemben, csak ki kellen írnom magamból. És akkor végre végeznék vele. 

Ám akkora gátat is érzek ezzel egyidőben az agyamban, ami nem hagyja elengedni a karaktereim, a világom, a történetem. Pedig igenis pontot kell tennem ennek a történetnek a végére. Mert végtére is nem kell végleg elengednem őket, a mostani történet végén még nem halnak meg (egy páron persze igen, de akik a legjobban a szívemhez nőttek, azok még sok-sok évig élni fognak). 

Akkor miért nem megy? Évek óta érlelem magamban ezt az egészet, szépítem, hozzáadok, elveszek. Valószínűleg csal annyi, hogy túlságosan hozzám nőttek. De el kell engednem őket, ha be akarom fejezni a történetet. Mert ez nem a végső búcsú, csak egy kis időre elválnak útjaink. 

Ez a hónap igen hamar elszaladt, és nem csak azért, mert csupán 28 napból áll. Annak ellenére, hogy ebben a félévben csak 5 kurzusom van, annál több a tanítvány, akikkel foglalkozni kell, szóval állandóan megy a tervezés, készülés és rohangálás. De az az igazság, hogy ezt most egyáltalán nem bánom: a másfél hónapos szünet után jólesik ez a nyüzsgés, még ha sokszor nyűgös is vagyok a nap végére. 

Ebben a félévben már a szakirányunknak megfelelő tárgyak vannak, esetemben az alkalmazott nyelvészeti szakirány tárgyai. Egy kurzust kivéve, ami még ilyen irodalomelméletes mócsing, de igyekszem úgy felfogni, mintha valami szabadon választható tárgy lenne. Mindenesetre örülök, hogy ettől a félévtől kezdve már a nyelvészetre koncentrálhatok. Élvezem az órákat, rendesen készülök, és igyekszem nem hiányozni - már csak azért sem, mert rajtam kívül egy ember van, aki ezen a szakirályon van, és ha valamelyikünk hiányozna, az elég feltűnő lenne (hogy nagyon finoman fogalmazzak). És mivel hálásnak kell lennünk azért is, hogy egyáltalán indították ezt a szakirányt 2 emberért, úgy érzem, még jobban tepernem kell, hogy megmutassam, engem tényleg ez érdekel, ezzel akarok foglalkozni és mindent megteszek, ami erőmből telik, hogy megfeleljek a követelményeknek és magamnak. 

A tanítás az egyetem mellett pedig továbbra is azért fontos számomra, mert bármennyi hajtépést is okoznak a tanítványaim néha, ilyenkor érzem hasznosnak magam. Mert valljuk be, ha az órákon ülök és még válaszolgatok is a tanárok kérdéseire, azzal nem csináltam túl sok érdemleges dolgot. És a sok szenvedés után, az az öröm a tanítványok arcán, akik sikeresen levizsgáztak...az mindent megér, mert ez engem is boldoggá tesz, hiszen segíthettem nekik, hogy közelebb jussanak céljaikhoz. 

Egy szó, mint száz, mozgalmas hónapon vagyok túl, de ennél csak mozgalmasabbak lesznek a következő hónapok, a szakdogához való szakirodalom gyűjtéssel és minden egyéb gyönyörűséggel, ami a felépítésével jár. De végig az fog lebegni a szemem előtt, hogy olyan témát választottam, aminek a kutatásával szintén az a célom, hogy segítsek az angol nyelvtanulóknak, hogy könyebben vegyék az akadályokat. Nyilván ez sem egy univerzális gyógyír, de ha már pár embernek segítségére lesz, én már akkor nagyon boldog leszek, azon okból, ami miatt tanítani is szeretek. 

A zenélés egy drog, amitől sosem tudsz igazán megszabadulni. Mert a hangszer ott vár rád. Porosodik, elhangoldóik, de mindig várja, hogy felnyisd a tetejét és zenével töltsd be a szobákat. Hogy szárnyalj a zene hullámain, amit te idézel elő azzal, hogy mozgatod az ujjacskáid. 

Nyolc éves voltam, amikor anyáék azt mondták, jó lenne elkezdenem valamilyen hangszeren tanulni. Én a zongorát választottam. Aztán furulyáztam is egy ideig, de az sosem ment igazán. A zongorát azért szerettem mindig is, mert ott fekszik az összes hang előtted kiterítve. Persze másokat pont ez rémített meg. De kinek mi lesz a szerelme, miben látja egyszerre az egyszerűséget és a csodát. 

A zenélés volt mindig az az egyetlen dolog, amiről én is azt gondoltam, hogy jól csinálom. És tényleg jól csináltam. Arra én is mindig azt mondtam, hogy azt igazán jól tudtam csinálni. És az egyetemen is zenére akartam menni. 

Már az ének érettségire készültem, amikor először lett ínhüvelygyulladásom és hónapokig még írni sem voltam képes, mert kiesett a toll a kezemből. Azóta sem épültem fel teljesen, így le kellett mondanom arról, hogy folytassam a zenélést, mert nem bírtam volna órákat gyakorolni a kezem miatt. 

Nemrég vagyok túl egy újabb ínhüvely gyulladáson. Már nem horodk fáslit, de este még bekenem a kezem. Ma úgy döntöttem, hogy nyár óta először leülök a zongora elé. Egyszerre volt felszabadító és szívet tépő élmény. Mert még fél órát sem játszottam rajta, amikor az ujjaim megmerevedtek és a karomba hasított a fájdalom. 

Imádtam zongorázni. Imádok zongorázni. Szeretnék még újabb darabokat megtanulni, minden nap játszani, de csak végleg tönkretenném vele a kezem. 

Így csak az marad, hogy néha-néha leülök majd és eljátszom egy-két darabot. De szeretném azt hinni, hogy eljön még az az idő, amikor új darabokat is megtanulhatok és nem csak hallgatni tudom majd őket. Mert számomra a komolyzenénél nincsen szebb zene a világon. 

A mai, "röpke" három órányi várakozásom után a kórházban, hogy kemény öt percre beszélhessek a doktornővel, ismét felvetette bennem a kérdést: miért is kell nekem ez?

Már akkor mindig felteszem magamban ezt a kérdés, mikor belépek és leülök a váróba és látom a többi embert. Hogy kik járnak oda. Egyrészt rémisztő, hogy egy helyre járunk, másrészt mindig megerősíti bennem azt, hogy nekem erre nincs szükségem. Mert én erősebb vagyok ennél. Aztán persze kiderül, hogy nem teljesen így van. 

Többször letettem már a gyógyszereimet. Aztán mégis jött valami, ami miatt újra elmentem a pszichiátriára, mert már az ágyból sem tudtam kikelni nélkülük. Legutóbb akkor, amikor papám meghalt. És azóta is szedem őket. Talán az vágott a földhöz, ahogy láttam apukámat. Meg úgy szinte mindenki mást a családból, hogy mennyire összetörtek, mennyire szomorúak és mennyire feszültek. És sajnos nagyon hamar ráhangolódom mások lelkiállapotára, átveszem mások érzéseit. Ez az érzékenységem is az oka annak, hogy ott kötöttem ki, ahol. Viszont mikor ott ülök, dúl bennem a harag és az indulat: miért is kell nekem ezt végigülnöm? Miért is kell tortúráztatnom magam, miközben mindig van egy-két deviánsabb egyén, akik csak még jobban felhergelik a betegek amúgy sem stabil idegzetét? Miért vagyok ilyen gyenge, hogy sokszor azt hiszem, a dilibogyóim nélkül nem tudok élni? 

Mert hiába mondják, hogy milyen erős vagyok, hogy le tudtam már a múltban is a gyógyszereket és most is jól haladok velük, de ott van az az oldala ennek az egésznek, hogy ha annyira erős lennék, rájuk sem szoktam volna. Ha annyira erős lennék, mint ahogy mondják, sosem kötöttem volna ki pszichiáternél és pszichológusnál. Mert az erős emberek megoldják a problémáikat egyedül, vagy ismerőseik segítségével. Egy igazán erős ember nem függ ilyen vacakoktól.

És persze még lehetne sorolni. Persze tudom, hogy ezek a dolgok sokkal összetettebbek ennél, de ilyen tekintetben nagyon elvisznek az érzelmeim. Viszont az is egyre erősödik bennem, hogy azoknak kéne pszichiátriára járni, akik miatt én járok. Mert hagytam magam lelkileg megnyomorítani, tönkretenni, mindenért magamat hibáztatom, holott valamihez egyáltalán semmi közöm sem volt, mégis én érzem magam hibásnak. Csak pont azok az emberek nem akarják még bevallani maguknak sem, hogy problémájuk van, akiknek tényleg kellene ilyen segítség. 

Nekem pedig nem kellene ennyire érzékenynek lennem. De a 0-24-es feszültségben nem tudom, hogyan máshogy reagálhatnék? Tudom, hogy én döntöm el, végül hogyan reagálok, értékelek egy eseményt, de nemtörődöm sem akarok lenni. Mert úgy érzem, ha átesnék a ló túloldalára, azzal sem tennék magamnak jót. Oké, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni, de olyan sem akarok lenni, akiről minden lepattan, mert szarik mindenre és mindenkire. 

A lényeg az, hogy folytatom a gyógyszeradag csökkentését, mert végleg szabadulni akarok ettől a dologtól. Ezt a témát még úgyis behatóbban fogom rágni, mert ahhoz, hogy ne forduljak vissza a gyógyszerekhez, a gondolkodásmódomon és úgy az egész, élethez való hozzáállásomon változtatnom kell. Különben megint csak ideiglenes lesz a "tisztaság".