2019.03.22. 15:42, Nikotingirl

Elmondhatjuk, hogy mindenki életében vannak olyan elhatározások, célok, amik csak évek múltán, vagy éppen sohs sem teljesülnek. Én még csak 1 év múlva fogok egy ilyen küszöbén állni, de már most elborzasztanak a lehetőségek, ha arra gondolok, hogy mit is kellene tennem a mesterképzés után.
Kutatni akarok, és egyetemen tanítani, de tegnap mérföldekkel távolabb kerültem ezektől a célkitűzésktől. Mert nekem, és a másik lánynak, aki a nyelvészeti szakirányon van, még álmodnunk sem szabad arról, hogy mi az egyetemen maradhatunk oktatni. Ha kutatni akarunk és valóban ászok vagyunk benne, akkor adott egy piciny esély arra, hogy külföldön lehetőséget kapjunk, hogy kibontakoztathassuk szárnyainkat. De csak akkor. Itthon ilyenről ne is álmodjunk.
Pedig én nem szeretnék elmenni, annak ellenére sem, hogy tisztában vagyok vele, hogy külföldön sokkal jobban az esélyeim, ha véghez akarom vinni a céljaimat.
Párom azt mondta, hogy ez a dolog teljes mértékben rajtam áll, ő nem fogja azt mondani nekem, hogy márpedig én nem mehetek el ittonról, mert egész életében bánná ezt a döntést. Bármi történjék is, ő támogatni fog.
Másrészről viszont ott van az, hogy itt vagyok, lassan 27 évesen, és még mindig a szüleimen élősködöm. Mert amit a magánórákkal keresek, az nem elég, hogy fenntartsam magam már most sem, nem még akkor, ha albérletbe költözöm. Már vágyom az anyagi függetlenséget. Nem csak a szégyen miatt, hogy ennyi idősen még mindig nem dolgozom. Már a magánórákból összejött pénzemre is büszke vagyok, mert abból vehetek magamnak könyveket, amikre már rég vágytam, vagy egy új cipőt, vagy akármilyen kisebb dolgot, amire amúgy nem kapnék pénzt.
És persze vannak más indokok, ami miatt le kellene inkább mondanom "magasztos" céljaimról és azt elérni, hogy a tőlem telhető legjobb tanár legyek, aki legalább a diákok egy részét meg tudja tanítani rendesen angolul. Mert tényleg jó vagyok benne, és még ha néha ki is fáraszt, mindig is ezt akartam csinálni. Akkor miért ne elégedjek meg ennyivel?