A változásra való képesség mindenkiben ott van2019.09.09. 18:36, Nikotingirl
Még mindig emlékszem az első napra, amikor először megtörtént. Míg feküdtem, semmi bajom sem volt, ám amikor felkeltem, hányingert éreztem. Ezután, bár felöltöztem, a wc fölött guggolva kötöttem ki. Úgy éreztem, nem tudok aznap iskolába menni, így az ügyeletes tanárnak szóltam, hogy haza szertnék menni, mert rosszul vagyok.
Anyát már az állomáson hívtam fel, hogy rosszul vagyok és hazaengedtek. Erre visítani kezdett a telefonba és visszaparancsolt a koliba. Másnap csak hazamentem.
Azóta rengeteg dolog történt velem ezen a téren (is). Ám tizenhárom év után olyan változás ment végbe bennem, aminek a kiváltóját még mindig nem tudom beazonosítani. Párom szerint csak az a lényeg, hogy megtörtént, ám az én szemlletem alapján addig fogom keresni az okot, amíg be nem tudom majd azonosítani. Jelenleg annak tulajdonítom ezt az "ébredést", hogy kiürült a nyugtató a szervezetemből, mert nyáron sikeresen abbahagytam és már a szünet utolsó 3 hetében sem szedtem.
Emlékszem, mennyire féltem, amikor ténylegesen elhatároztam magam, hogy leteszem a nyugtatót. Mert már valóban egyetértettem azokkal, akik azt mondták, ilyen fiatalon nem szabadna ilyen gyógyszereken élnem és nem csak azért mondtam, hogy megnyugtassam a körülöttem lévőket. Végre nem csak mondtam, meg is tettem.
Számítottam rá, hogy a fizikai változások mellett lelki folyamatok is mozgásba lendülnek, amikor csökkentem, majd végül ténylegesen elhagyom a nyugtatót. Szóval mondjuk azt, hogy a befolyásoló szer elhagyása sokat segített abban, hogy felébredjek végre.
Két évvel ezelőtt a pszichológus, akihez jártam, közölte velem, hogy már mindent átbeszéltünk, mindent kimondtam, amit ki kellett mondanom, mégis van bennem egy olyan gát, ami miatt úgy beszélek minden dolgomról, mintha azt mesélném egy random embernek, hogy mit ettem aznap ebédre.
Most kezdek rájönni, hogy az a gát az önvédelmi mechanizmusom határa volt. Mert hiába mondtam ki, hogy nekem mit kellene tennem, hogy jobb legyen, mivel csak úgy mondtam, de nem éreztem át a súlyát, nem akartam minden erőmmel, hogy változzanak a dolgok, ezért nem is változtak. Hiszen amit a tanítványaimnak szoktam mondani a felkészülés kapcsán, az rám is igaz a felépülésnél: Hiába a legjobb környezet, a legjobb pszichológus, a legjobb akármi, ha én nem teszem oda magam igazán és nem teszek a változásért, akkor nem is fog semmi változni.
Ez az időszak elmúlt azzal, hogy letettem a nyugtatót. Mert képes vagyok gyógyszeres segítség nélkül is megoldani a problémákat, meg élni az életem. Nincs szükségem tovább arra, hogy mérgezzem a testem és befolyásoljam magam nyugtatóval. Anélkül is végig tudok mindent csinálni.
És ha ma azt mondom, hogy elkezdtem a munkát és változtatni akarok az életemen, azt már komolyan is gondolom. Kemény munka lesz, lesznek nagyon szar napjaim. De ez a velejárója annak, ha változtatni akarsz az életeden. Mert teljesértékű életet akarok élni, nem egy olyat, amit szüleim gondolnak sokszor, vagy amit magamnak gondoltam az elmúlt években.
Erről fogtok olvasni az elkövetkezendőkben többet is. Viszont ismétlem: tisztában vagyok vele, hogy lesznek rettenetes napjaim, ám most az lesz a különbség, hogy nem ragadok bele a rossz érzésekbe, eseményekbe. Megélem őket, kiadom magamból az érzéseket, megnézem, mit lehet belőlük tanulni, de aztán elengedem őket.
Súlyos dolgokkal kell szembenéznem, de nem nyomhatok el tovább bizonyos érzéseket és emlékeket, mert attól "jobban érzem magam". Ami igazából egy nagy önbecsapás, hiszen évek óta nem érzem jól magam. Ez a "stratégia" nem működik; ideje szembenéznem a dolgaimmal, hogy megküzdhessek velük, tanuljak belőlük, de nem bennük éljek és ne hagyjam, hogy visszarántsanak a jó dolgoktól, amik várhatnak rám az úton.
|