Csak ülök és nézem a begépelt betűket. Vagy éppen az üres oldalt, ami arra vár, hogy megtöltsem a gondolataimmal. Pedig már az egész itt van a fejemben, csak ki kellen írnom magamból. És akkor végre végeznék vele. 

Ám akkora gátat is érzek ezzel egyidőben az agyamban, ami nem hagyja elengedni a karaktereim, a világom, a történetem. Pedig igenis pontot kell tennem ennek a történetnek a végére. Mert végtére is nem kell végleg elengednem őket, a mostani történet végén még nem halnak meg (egy páron persze igen, de akik a legjobban a szívemhez nőttek, azok még sok-sok évig élni fognak). 

Akkor miért nem megy? Évek óta érlelem magamban ezt az egészet, szépítem, hozzáadok, elveszek. Valószínűleg csal annyi, hogy túlságosan hozzám nőttek. De el kell engednem őket, ha be akarom fejezni a történetet. Mert ez nem a végső búcsú, csak egy kis időre elválnak útjaink.