"- Szia. Mikor jössz végül?

- Még nem érzem úgy, hogy vissza kellene mennem."

....

Én erre már nem nagyon tudok mit mondani.

Tudom, kissé (vagy nagyon etikátlan) egy másik férfivel foglalkozni a párom helyett, de valahol muszáj kiírnom a vele kapcsolatos érzéseimet is, különben felrobbanok tőlük. 

Tegnap arra jutottam, hogy én inkább félek tőle (nevezzük B-nek, a korábbi bejegyzésekben már nem tudom, milyen betűvel jelöltem). Mármint nem úgy, ahogy félünk mondjuk valakitől, aki kiabál velünk. Egyszerűen csak félek tőle. Márpedig akitől félsz, azt nem akarod jobban megismerni. Amennyi "közünknek" kell lennie a munkánkon keresztül, azt nyilván nem kerülhetem el, de ezen kívül semmit nem akarok B-től. Nem akarom, hogy egy kicsit is észre vegye, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Mert nekem ilyet nem szabad. Nekem van párom. És az nem ő, nem B. Bármennyire is eljátszom néha a gondolattal. Túl sokat gondoltam rá az elmúlt időszakban. Hogy milyen lenne jobban megismerni, milyen lenne vele lenni. De az eddig megismert negatív tulajdonságaira fogok koncentrálni, és akkor egy idő után csak semleges leszek már az irányában. Az már mellékes, hogy ez az elmúlt másfél év alatt nem sikerült. De továbbra is rideg leszek vele. Inkább gondolja azt, hogy nem kedvelem, minthogy rájöjjön, mit is érzek valójában. 

Nem, ez semmiképp sem szerelem. Szerelmes csak akkor lehetnék belé, ha ismerném, de nem ismerem. Eddig egyszer beszéltem vele, az is nagy hatásszünetekkel zajlott. Mégis...ha látom akkor elönt a forroság, hevesen dobog a szívem és feltétlenül beszélgetési vágyat érzek, de úgyis csak faszság jönne ki a számon, így inkább nem is szólok semmit. 

És mivel én ezt ilyen frankón eldöntöttem, ma velünk kávézott és cigizett, ami eddig még soha nem történt meg. De kerültem a tekintetét, inkább a lányokra néztem. Már egészen ügyesen csinálom ezt az ignorálást. Bár tudom, hogy bunkóság úgy viselkedni, mintha ő ott se lenne, de nem tudom. Ha belenézne hosszabban a szemembe, akkor rögtön tudná, hogy mi a helyzet. És én azt nem akarom. 

A B-vel kapcsolatos bejegyzések az ifjú TamTam szenvedései taggel is futhatnának lassan. De muszáj mindenről beszámolnom, mert nem szabad, hogy még ez is gyűljön bennem. Szóval róla még sokat fogtok olvasni. 

P S: Hamarosan egy új, emberibb design is felkerül, de először már írni akartam, viszont türelmem még nincs új kinézet készítéséhez. Mindenkinek további kellemes vasárnapot! :)

Csütörtökön egy mondat erejéig megint közbeszólt a múltam. Egyáltalán nem úgy értettem, de párom olyan hangnemben válaszolt vissza, hogy a nap további részében nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Pénteken haragban váltunk el, egy puszit nem voltam neki hajlandó adni. Amíg együtt utaztunk, végig sírtam és csak bántottam. Mert ne csak a saját oldalát nézze. Azt hiszi, nekem nem esik rosszul, mikor így reagál? Hogy ilyenkor mindig azt gondolom, hogy bárcsak ne mondtam volna el neki semmit a múltra vonatkozóan? Akkor minden jó lenne. Mert ha mindig más dolgon vitatkoznánk. Azt még elviselném. Mert egy kapcsolat sem tökéletes, előfordulnak viták, sérelmek. De hogy egy éve ugyanazon vitázunk...

Az ő álláspontja az, hogy ha "elszólom" magam, mindig úgy érzi, ő csak egy pótlék, akit csak azért "tartok", mert nem kaphattam meg, akit eredetileg akartam. Nyilván. Azért nem beszélek már azokkal az emberekkel, mert csak egy pótlék. Azért költöztem össze vele, mert csak egy pótlék. Közben egyértelmű, hogy azon ácsingózok, hogy a "nagy szerelmem" mikor akar mégis valamit tőlem. Nyilván mindent azért csináltam, mert csak egy pótlék. 

Én ilyenkor mindig azt érzem, hogy még mindig nem hiszi el, hogy én szeretem, hogy nem bízik bennem. És ha egy kapcsolatban nincsen meg a bizalom, akkor az már régen rossz. 

Eljutottam arra a pontra, hogy már egy kicsi jót sem látok abban, hogy én bármit is mondtam neki. De tudjátok mit? Nem sajnálom. Semmit sem sajnálok. Most sajnáljam azt, hogy nem ő nekem az első? Hogy más fiúk is voltak az életemben? Akkor keressen egy szűzikét, aki még csókolózni se csókolózott soha, ezt a kurvát meg hagyja békén. Ezzel el lenne intézve az egész. 

Még mindig nagyon haragszom rá. Nem a csütörtöki hangneme bosszantott fel ennyire, hanem hogy egy év után még mindig itt tartunk. Ez a szomorú. És már tényleg nem tudom, hogy mennyire teperjek még neki, hogy ne bűntudattal menjek át a barátaimhoz, mert ő közben lerágja a tíz körmét. 

Mert ő közös élményeket akar gyűjteni, de úgy érzi, neki már nincs helye, mert a múltbéli fiúkkal sokkal jobb élményeim vannak. Egy év után kicsit érthetőbb, de amikor 3 hónap után jött ezzel, akkor nagyon ki voltam rajta akadva. Nyilván több élményem volt azzal, akit már évek óta ismertem, őt meg még csak pár hónapja. Nem, nem tudom őket kitörölni. Bárcsak ki tudnám. Akkor semmi baj nem lenne. Csak nem tudom, mennyire vágjam még el a szálakat, hogy elégedett legyen. 

Belém itatta, hogy ma már nem érzem jól magam a haverjaimmal, inkább el se megyek sehová, mert akkor meg az lesz felróva, hogy én mindenkivel jól érzem magam, csak vele nem (volt már rá példa, hogy ezt így megkaptam). 

Nincsen már életem. Amikor arra a pár kolis eseményre is lejött. mert én legalább még azokon szeretnék részt venni, akkor is morgott végig, majd egy idő után sértődötten felrohant. Kurva jó közös élmények lettek azok is, mondhatom. 

Tudom, velem ritán lehet elmenni akárhová is, de az elmúlt egy hónapot tekintve őt se lehetett volna elvinni sehová, mert nincs kedve semmihez. És még azt is a fejemhez vágta, hogy mert mostanában nem is beszélgetünk, nem is tudja, mi zajlik a fejemben. Mi van???? Mikor próbáltam vele beszélgetni, vagy akár filmet nézni, alig akar eljönni a szaros gépétől, mert egész nap játszik, vagy videókat néz. Ha hozzám is szól, akkor is a játékokról beszél. Vagy gügyög. Nem egy kisfiúval költöztem össze. Már nem is tudom, mióta nem beszéltünk nem gügyögve, valami értelmesebb témáról. Én azért szerettem belé, mert egy kibaszott intelligent ember. Csak én is megunom, hogy nem lehet elrángatni attól a szaros géptől, és inkább ott vagyunk egymás mellett egész nap és mindenki csinálja a maga dolgát. 

Ott rontottuk el, hogy összeköltöztünk. De végtére is lakva ismerszik meg az ember, és ebből a pár hónapból nagyon úgy tűnik, hogy mégsem vagyunk egymásnak teremtve. 

Én most nem tudom, mi lesz velünk. Jó, hogy itt ez a két hét szünet, mert jelenleg rá sem bírok nézni. Majd legkésőbb január elejéig meglátjuk, hogy elválnak-e az útjaink, vagy együtt maradunk. Mert én jelenleg tényleg nem tudom, melyik lenne a bölcsebb...

Mérhetetlenül nagy bűntudatom van már attól is, hogy másra gondolok. De még ha sikerül is elterelni a gondolataimat, ha meglátom, a testem akkor is jelez. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte már kiver a víz és a mosolygást sem vagyok képes abbahagyni. 

Ennél a témánál is eszembe jut az a mondat, hogy: Minden fejben dől el. De ha a testem cserben hagy? Ha hiába határozom el magam, hogy nem gondolok rá, hogy nem fog érdekelni, hogy ő is a közelemben van? A testem akkor is jelez, a testem nem tudom becsapni. 

Ezen a héten már nagyon éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam ez az egész. Már akkor meglódult a szívem, amikor cigizés közben láttam, ahogy ő a busz felé tartott. Egymásra mosolyogtunk, aztán annyi. Legalább akkor kedves, amikor nincs mellette a banda valamely másik tagja. 

Aztán mikor a délutáni órámra mentem, megláttam a zebra másik oldalán és nem tudtam nem vigyorogni. Elmentünk egymás mellett és megint mosolyogtunk. 

De ez szerencsére csak akkor van, ha ketten vagyunk. Ha már velem van a párom és/vagy vele a barátnője és a haverjai, akkor nem köszönünk és nem mosolygunk. Ránézünk egymásra, mint akiket hasba vágtak, de aztán úgy teszünk, mintha a másik nem lenne ott. Egészen addig, amíg nem nézek fel és nem találkozik a tekintetünk. 

Ez így van jól. Majd elmúlik. Mindkettőnknek van párja, akiket szeretünk. Ez csak egy fellángolás, aminek nincs jelentősége és nem is lesz. Mert bár nem ismerjük annyira egymást, tudom, hogy ő nem tudna úgy boldoggá tenni, mint a párom. És ezzel vége is a történetnek. Már csak arra leszek kíváncsi, a történet végére mikor kerül oda az a pont, hogy lezárja ezt az egészet...

Remélem, tényleg a tegnapi volt az utolsó vitánk azzal kapcsolatban, hogy ennyire féltékeny minden hímneműre a párom. Mindketten arra jutottunk, hogy ő maximum a bulira jön le, de az előtte lévő eseményekre nem, mert nem fogok minden ilyen alkalommal sírni, mert ő azt érzi, hogy csak egy kellék, aki nem is érdekel. Pedig nyilván érdekel, csak ha társaságban vagyunk, akkor én a társasággal foglalkozom, ha ketten vagyunk, akkor meg vele. De most már jó lesz így. Nekem sem lesz bűntudatom, hogy neki mikor esik rosszul egy-egy szó vagy tett és nekem sem lesz rossz, mert nem fog behisztizni. Mert csütörtökön is megalázónak érezte, hogy a versenyző (fiúkra) figyeltem, és rajtuk jobban nevettem, mint vele mostanában bármikor. Mindegy, ilyen többé már nem lesz. 

Csak minden problémánk a bizalom hiányából fakad. Mert én maximálisan megbízom benne, ő viszont nem. És az a furcsa, hogy ugyanazon kiskori inger miatt viseltetünk a bizalom kérdése iránt teljesen másképpen. Egyikünk családtagjai sem bíznak egymásban, mindig megy a fúrás és a titkolózás. És ő ezt tovább is viszi, hiába akar tenni ellene. Én pedig pont fordítva vagyok. Alapjában véve én is kevés emberben bízom meg, viszont tanulva abból, hogy mennyire rossz, hogy a saját családom előtt nem nyílhatok meg, nem bízhatok meg bennük egészen, én inkább azt választottam, hogy akkor legalább néhány barátommal és a párommal szemben alakuljon ki teljes bizalom, hogy ne kelljen mindig a hátam mögé néznem, hogy mikor szúrják belém a kést. 

Ismét meggyőzött róla, hogy nem hiba, hogy ennyire őszinte voltam/vagyok vele, csak neki ez nagyon szokatlan, és valószínű, hogy ő soha sem tud majd így bízni bennem. Tehát mind a kettőnknek bőven van mit dolgoznia a bizalmon és az elfogadáson, mert vannak dolgok, amiken egyikük sem tud/akar változtatni. 

Ezentúl viszont tényleg elengedhetem magam, mert nem kell attól tartanom, hogy kapok egy-két csúnya pillantást, vagy szót. Csak nekem is nem pedig csak neki megalázó volt a csütörtök, mert miután elviharzott, nekem mosolyognom kellett, mikor kérdezték, hogy hová lett, pedig legszívesebben elbőgtem volna magam. De nem akartam, hogy akárki lássa, hogy mennyire megbántott. Mondjuk a táncolásunk alatt is ment a féltékenység, mert mikor a delikvens (van egy srác, aki tetszik nekem, és én is tetszem neki, de nincsen semmi, főleg azért sem, mert neki is van párja, szóval nincs miről beszélni) elment mellettünk, kicsit durvábban magához húzott és jó hosszú ideig meg is csókolt, hogy delikvensünknek egyértelmű legyen, hogy ő hozzám sem érhet. Pedig én ezt sem (ahogy az előtte lévő dolgaimat sem) azért mondtam el, hogy felbosszantsam vele, de az ezerszer rosszabb lenne, ha mástól hallana valamit, vagy ha látná, hogy néha túl hosszú ideig nézzük egymást. De szerintem nézni szerintem még szabad, még flört sem volt, hiszen velem valahogy nem is tud úgy beszélgetni, mint a legtöbb emberrel. Meg tiszteletben tartom, hogy van barátnője, nekem meg barátom, tehát attól, hogy nem vagyok vak, ez ennyiben is marad, mert nem vagyok egy olyan nő, aki tönkreteszi mások (és a saját) kapcsolatát. 

De jól is tette párom, hogy felment, mert amennyire fel volt spanolva, még a végén neki ment volna a delikvensnek, miután selfie készítés közben át is karolt. (A szünetben a versenyzőknek az volt a feladatuk, hogy minél több selfie-t készítsenek a nézőkkel).

A lényeg, hogy ezzel, hogy nem fog többet lejönni rendezvényre, az ilyenek eshetőségét a 0-ra csökkentjük. Mert nem köthet bele mindenkibe, aki hozzám ér, vagy csak kedvesen szól hozzám.