Remélem, tényleg a tegnapi volt az utolsó vitánk azzal kapcsolatban, hogy ennyire féltékeny minden hímneműre a párom. Mindketten arra jutottunk, hogy ő maximum a bulira jön le, de az előtte lévő eseményekre nem, mert nem fogok minden ilyen alkalommal sírni, mert ő azt érzi, hogy csak egy kellék, aki nem is érdekel. Pedig nyilván érdekel, csak ha társaságban vagyunk, akkor én a társasággal foglalkozom, ha ketten vagyunk, akkor meg vele. De most már jó lesz így. Nekem sem lesz bűntudatom, hogy neki mikor esik rosszul egy-egy szó vagy tett és nekem sem lesz rossz, mert nem fog behisztizni. Mert csütörtökön is megalázónak érezte, hogy a versenyző (fiúkra) figyeltem, és rajtuk jobban nevettem, mint vele mostanában bármikor. Mindegy, ilyen többé már nem lesz. 

Csak minden problémánk a bizalom hiányából fakad. Mert én maximálisan megbízom benne, ő viszont nem. És az a furcsa, hogy ugyanazon kiskori inger miatt viseltetünk a bizalom kérdése iránt teljesen másképpen. Egyikünk családtagjai sem bíznak egymásban, mindig megy a fúrás és a titkolózás. És ő ezt tovább is viszi, hiába akar tenni ellene. Én pedig pont fordítva vagyok. Alapjában véve én is kevés emberben bízom meg, viszont tanulva abból, hogy mennyire rossz, hogy a saját családom előtt nem nyílhatok meg, nem bízhatok meg bennük egészen, én inkább azt választottam, hogy akkor legalább néhány barátommal és a párommal szemben alakuljon ki teljes bizalom, hogy ne kelljen mindig a hátam mögé néznem, hogy mikor szúrják belém a kést. 

Ismét meggyőzött róla, hogy nem hiba, hogy ennyire őszinte voltam/vagyok vele, csak neki ez nagyon szokatlan, és valószínű, hogy ő soha sem tud majd így bízni bennem. Tehát mind a kettőnknek bőven van mit dolgoznia a bizalmon és az elfogadáson, mert vannak dolgok, amiken egyikük sem tud/akar változtatni. 

Ezentúl viszont tényleg elengedhetem magam, mert nem kell attól tartanom, hogy kapok egy-két csúnya pillantást, vagy szót. Csak nekem is nem pedig csak neki megalázó volt a csütörtök, mert miután elviharzott, nekem mosolyognom kellett, mikor kérdezték, hogy hová lett, pedig legszívesebben elbőgtem volna magam. De nem akartam, hogy akárki lássa, hogy mennyire megbántott. Mondjuk a táncolásunk alatt is ment a féltékenység, mert mikor a delikvens (van egy srác, aki tetszik nekem, és én is tetszem neki, de nincsen semmi, főleg azért sem, mert neki is van párja, szóval nincs miről beszélni) elment mellettünk, kicsit durvábban magához húzott és jó hosszú ideig meg is csókolt, hogy delikvensünknek egyértelmű legyen, hogy ő hozzám sem érhet. Pedig én ezt sem (ahogy az előtte lévő dolgaimat sem) azért mondtam el, hogy felbosszantsam vele, de az ezerszer rosszabb lenne, ha mástól hallana valamit, vagy ha látná, hogy néha túl hosszú ideig nézzük egymást. De szerintem nézni szerintem még szabad, még flört sem volt, hiszen velem valahogy nem is tud úgy beszélgetni, mint a legtöbb emberrel. Meg tiszteletben tartom, hogy van barátnője, nekem meg barátom, tehát attól, hogy nem vagyok vak, ez ennyiben is marad, mert nem vagyok egy olyan nő, aki tönkreteszi mások (és a saját) kapcsolatát. 

De jól is tette párom, hogy felment, mert amennyire fel volt spanolva, még a végén neki ment volna a delikvensnek, miután selfie készítés közben át is karolt. (A szünetben a versenyzőknek az volt a feladatuk, hogy minél több selfie-t készítsenek a nézőkkel).

A lényeg, hogy ezzel, hogy nem fog többet lejönni rendezvényre, az ilyenek eshetőségét a 0-ra csökkentjük. Mert nem köthet bele mindenkibe, aki hozzám ér, vagy csak kedvesen szól hozzám.