"Megértem, hogy sokszor egyedül szeretne lenni, de mostanában nem olyan intenzív a kapcsolatunk."

Vagy valami hasonló volt a szöveg, amit ma mondott nekem, mielőtt hazament. A hétvégén egyedül leszek, legalább bírok tanulni, és nem lesz állandó gyomorgörcsöm, hogy mikor fog kiabálni vagy mikor fogja verni az asztalt, mint ahogy mostanában sokszor csinálja. Beismerte, hogy tudja, hogy a viselkedésével nem segít rajtam (10 vizsgám van ebben a szemeszterben, így is ideges vagyok, de nincsen nyugodt környezet, mert mindig van valami, ami miatt idegeskedhetek). De az nem válasz, hogy nem tud vele mit csinálni. Nem akar vele semmit csinálni. Én inkább így fogalmaznék. 

Október óta egyre rosszabb az állapota, teljes motiválatlanság, ki nem eresztett düh, a napjai abból állnak, hogy alszik meg játszik. Ha már egy kicsit nem úgy sikerül valami, akkor rögtön kiabál és üti az asztalt vagy a falat. Alig van olyan perc, amikor örülne valaminek, nincs kb senkire és semmire egy jó szava se, megy a hibáztatás, hogy ez meg az a hülye, hogy milyen ostobaság ez vagy az. Persze ő nem hibás semmiben, ő tökéletes, csak rajta kívül szar mindenki. 

Már legszívesebben elküldeném orvoshoz, de tudom, hogy úgysem menne, mert "majd megoldom egyedül, ne aggódj értem". Hát pedig szerintem ez már nem fog neki egyedül sikerülni. És megmondtam neki, hogy akkor leszek én is jobban, ha összeszedi magát végre. Én jelenleg ott tartok, hogy egész nap sírnék, ha elkezd nagyon begurulni, akkor sírok is, nincs egy nyugodt percem se. 

Az elmúlt időszakban inkább az anyja voltam, mint a párja. Én jártam boltba, mostam rá, kb kinyaltam a seggét, de én már nem tudok többet tenni. Már nem tudok jól reagálni. Én nem tudok ezzel az állapotával mit kezdeni. Én is beteg vagyok, két ember betegségét nem tudom kezelni. Nincs hozzá se lelki, se fizikai erőm. 

Én nagyon szeretem, de nem tudom, mi lesz így velünk. Mert én ebbe össze fogok roppanni, ha nem akar kikeveredni ebből az állapotából. Látni, ahogy tönkreteszi az életét, pedig egy kivételesen intelligens és életrevaló ember... nem sokáig tudom már nézni. 

Jó lesz, hogy jön a nyár, akkor úgysem leszünk egymás nyakán állandóan, lesz idő és tér letisztázni magunkban a dolgokat. Hogy mit is akarunk az elmúlt hónapok után egymástól. Mert ő már nem az az ember, akibe beleszerettem. Teljesen kifordult magából. És így is nagyon instabil vagyok idegileg, csak ne várja meg azt a percet, amikor már nem tudok uralkodni magamon. Mert én olyan ember vagyok, hogy nagyon sokáig eltűrök akármit, de egyszer nálam is betelik a pohár, mint akárkinél, de akkor fusson ki merre lát, mert abban eddig sem volt köszönet, ha nekem elfogyott a türelmem. 

Ezért is akartam D-vel annyira találkozni. Ő (eddig) biztos pont volt az életemben, olyan ember, aki mindig képes volt megnyugtatni. És már (megint) annyira beleéltem magam, hogy majd megyek hozzá, és akkor legalább egy nap nyugtom lesz, amikor végre kikapcsolhatok, kizárhatom a gondokat, a vizsgákat, mindent. Hogy csak én és ő létezzünk. De, mint az előző bejegyzésemben írtam, ez is elúszott. 

Mellém egy stabil ember kell, még ha néha egyedül is kell megállni a helyünket a világban. De most úgy tűnik, hogy egy ilyen ember sincsen.  

Eljönnek néha olyan időszakok, amikor az embernek át kell értékelnie, hogy kikre is számíthat igazán, és kik azok, akik csak addig voltak a barátai, amíg közel voltak hozzá. Ám mihelyst eltávolodnak tőlünk, elfelejtenek minket. Pedig azt hitted, ismered őket. 

Nagyon magányos vagyok. Hogy elvesztettem szinte az össze barátomat annak persze több oka is van. A párom féltékenysége, aki legszívesebben azt sem akarná, hogy más fiúkra ránézzek. Én is hibáztam, hogy hagytam, hogy bűntudatom legyen már amiatt is, ha valamelyikkel beszéltem fészen (a barátaim nagy része fiú volt), de az ő hibájuk is, mind a fiúknak mind a lányoknak, hogy így elszakadtunk egymástól. 

Tegnap lett ebből elegem. Amikor csak egyoldalú az igyekezet, abba rendesen el lehet fáradni. Párom szerint nagyon az elvárásaim, mert mindenkinek meg van saját élete és a problémái, értsem meg, hogy nem érnek rá. Hogy a barátok jönnek-mennek...

Túl nagy elvárás, hogy ne két hónap után válaszoljanak egy-egy üzenetemre? Vagy hogy már két éve nem bírunk összehozni egy találkát? Mert mindig csak jönnek és jönnek a kifogások, hogy "zajlik az élet", 'el vagyok havazva". Akkor legyetek! Én nem igyekszem tovább. Talán ezért is szerettem mindig is egyedül lenni, mert akkor nem kell csalódnod senkiben. Főleg azokban nem, akik neked igenis nagyon fontosak. Mert ezek szerinte te nem vagyok nekik fontos. Mondjuk úgy, hogy a prioriásuk alján helyezkedsz el, és inkább bűntudatból válaszolnak neked hónapok után, mintsem azért, mert valóban érdekled őket. 

Kérdem én, olyan nehéz lenne, hogy havonta (nem naponta, még nem is hetente, HAVONTA), egyszer telefonon vagy chaten beszélhessetek egy kicsit? Hogy hé, te szerencsétlen, mi a helyzet veled? 

Tegnap már nagyon elborult az agyam, legszívesebben szétvertem volna az egész szobát mérgemben. Ilyenek az én "barátaim". De innentől kezdve nem érdekel. Mostantól nekem lesz túl sok dolgom, hogy akár vissza írjak nekik, ha netán eszükbe jutnék. Az ilyen barátok, nem barátok. Elfogadom, hogy elvesztettem őket, én sem vagyok már az ő életük része, hát én se ragaszkodjak hozzá, hogy életem darabkái legyenek. Nem éri meg ez az egyoldalú érdeklődés, ez az egyoldalú küzdelem, amit már tényleg lassan két éve folytatok. Elfáradtam, nem erőlködöm tovább. Nyilván lettek/vannak most már sokkal fontosabb emberek az életükben. Én többet egyik miatt egyik miatt sem akarok sírni. Nem ér annyit. Csak megint nagyot csalódtam az emberekben. De az élet ezzel jár. Bennem is csalódtak már sokan biztos vagyok benne. Én ezennel kilépek az életükből, mert nem akarom, hogy csak muszájból írjanak/beszéljenek velem. Annak nincsen semmi értelme. El kell fogadni, hogy természetes dolog, hogy emberek tűnnek el az életedből, bármennyire is próbálkozol, hogy megtartsd őket. Kár, hogy erre csak tegnap sikerült ráébrednem. De, ahogy szokták mondani: jobb később, mint soha. 

Babits Mihály: A Danaidák

Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok
      között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol galyával,
      mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik
      asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,

hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák könnyen
      szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek fodrozója
      sohase jár ott, a szél;

óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony, bűnös asszony
      karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve kárhozott bús
      ötven asszony mindörökre töltöget,

ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba mindhiába
      töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem elég
      vizet.

Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: - minden águk egy-egy
      lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán tenyész

érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan, mozdulatlan és
      sötéten, át a réten,

át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz belémosott
      bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől szennyes vízzel
      körbe folyva nem enyész,

nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe, vissza
      önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás amphorába
      mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,

majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven bűvös edény
      tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik és az
      ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre
      csak hiába tölti szét.

Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal érzőn, mégis
      öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,

ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és lelkeikbe
      visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:

»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit és szerettünk,
      csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból
      merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu földön,
      az aranyos nap alatt -

»Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe, mint sötétben nagy
      szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába próbálunk
      rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni? és
      ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az árnyakat.

»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk - s emlékezzünk: férjeinket
      csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és ürítsünk; úgy sem
      tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert különben
      némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg sötétség: a
      sötétség nem beszél - «

Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony, egymáshoz
      mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven testvérasszony
      így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt, óriási
      amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél

lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban alszik
      asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.

A tavaszi szünetem és az elmúlt hetek nem egészen úgy alakultak, ahogy terveztem. A rosszulléteim tovább sűrűsödtek és rosszabbodtak, egyedül még a boltba se mentem el, de a szerdai napokon az iskolába azért elmentem, óráim után pedig mindig vártam valakit, akivel együtt mehetek haza. 

De ma kiderült, hogy nem szervi bajom van, nincs szívritmus zavarom, csak idegileg vagyok kimerülve, ami az elmúlt 2 hónapot tekintve nem is csoda. Párommal túl sokat veszekszünk vagy csak pukkadunk egymás mellett, mardos a bűntudat, hogy más fiú iránt is táplálok gyengéd érzelmeket, nem is említve papa halálát. 

Mert be kell vallanom, amióta ott álltunk a koporsó előtt. és ahogy a sírba tették papát, és ahogy én is dobtam be egy marék földet...és láttam apukám arcát, ahogy szenved. Azóta őt is nagyon féltem, nekem pedig halálfélelmem van. Ami így, 23 évesen eléggé irracionális, de mivel meg van a magam pszichiátriai betegsége, nyilvánvaló volt, hogy pánikba esek és produkálok valami hasonlót. A sok veszekedés mellett ez az, ami leginkább aggasztott az elmúlt hónapokban. 

Újra el kellene kezdenem írni. Nem csak ide a blogba, hanem újra írni a történeteimet. Nem is tudom, miért hagytam abba, hogy érezhettem azt, hogy talán már nincs szükségem rájuk. Pedig a jelenlegi helyzetben úgy tűnik, hogy nagyon is van. 

A sok rosszullét ellenére azonban elértem egy új szintet, amit bár nem mindig sikerül, de ha már kétszer sikerült, akkor ezután is menni fog. Az "és akkor mi van?" állapotot. Zsibbadok, nem kapok rendesen levegőt, szédülök, mi van, ha elájulok itt, a könyvtár közepén? És elhangzott fejemben a kérdés: és akkor mi van? Ezzel a lendülettel megtartottam az óráimat és a sajátomra is bementem. Nem múlt el teljesen a rosszullét, de ez egy olyan mérföldkő volt a harcomban, amire már évek óta áhítoztam. Persze tényleg nem fog mindig működni, de büszke vagyok magamra, hogy akkor is húzom magam, amikor feladhatnám és a seggemet verhetném a földhöz. De én akkor is megmutatom, hogy képes vagyok mindenre, amire a többi ember képes.