Eljönnek néha olyan időszakok, amikor az embernek át kell értékelnie, hogy kikre is számíthat igazán, és kik azok, akik csak addig voltak a barátai, amíg közel voltak hozzá. Ám mihelyst eltávolodnak tőlünk, elfelejtenek minket. Pedig azt hitted, ismered őket. 

Nagyon magányos vagyok. Hogy elvesztettem szinte az össze barátomat annak persze több oka is van. A párom féltékenysége, aki legszívesebben azt sem akarná, hogy más fiúkra ránézzek. Én is hibáztam, hogy hagytam, hogy bűntudatom legyen már amiatt is, ha valamelyikkel beszéltem fészen (a barátaim nagy része fiú volt), de az ő hibájuk is, mind a fiúknak mind a lányoknak, hogy így elszakadtunk egymástól. 

Tegnap lett ebből elegem. Amikor csak egyoldalú az igyekezet, abba rendesen el lehet fáradni. Párom szerint nagyon az elvárásaim, mert mindenkinek meg van saját élete és a problémái, értsem meg, hogy nem érnek rá. Hogy a barátok jönnek-mennek...

Túl nagy elvárás, hogy ne két hónap után válaszoljanak egy-egy üzenetemre? Vagy hogy már két éve nem bírunk összehozni egy találkát? Mert mindig csak jönnek és jönnek a kifogások, hogy "zajlik az élet", 'el vagyok havazva". Akkor legyetek! Én nem igyekszem tovább. Talán ezért is szerettem mindig is egyedül lenni, mert akkor nem kell csalódnod senkiben. Főleg azokban nem, akik neked igenis nagyon fontosak. Mert ezek szerinte te nem vagyok nekik fontos. Mondjuk úgy, hogy a prioriásuk alján helyezkedsz el, és inkább bűntudatból válaszolnak neked hónapok után, mintsem azért, mert valóban érdekled őket. 

Kérdem én, olyan nehéz lenne, hogy havonta (nem naponta, még nem is hetente, HAVONTA), egyszer telefonon vagy chaten beszélhessetek egy kicsit? Hogy hé, te szerencsétlen, mi a helyzet veled? 

Tegnap már nagyon elborult az agyam, legszívesebben szétvertem volna az egész szobát mérgemben. Ilyenek az én "barátaim". De innentől kezdve nem érdekel. Mostantól nekem lesz túl sok dolgom, hogy akár vissza írjak nekik, ha netán eszükbe jutnék. Az ilyen barátok, nem barátok. Elfogadom, hogy elvesztettem őket, én sem vagyok már az ő életük része, hát én se ragaszkodjak hozzá, hogy életem darabkái legyenek. Nem éri meg ez az egyoldalú érdeklődés, ez az egyoldalú küzdelem, amit már tényleg lassan két éve folytatok. Elfáradtam, nem erőlködöm tovább. Nyilván lettek/vannak most már sokkal fontosabb emberek az életükben. Én többet egyik miatt egyik miatt sem akarok sírni. Nem ér annyit. Csak megint nagyot csalódtam az emberekben. De az élet ezzel jár. Bennem is csalódtak már sokan biztos vagyok benne. Én ezennel kilépek az életükből, mert nem akarom, hogy csak muszájból írjanak/beszéljenek velem. Annak nincsen semmi értelme. El kell fogadni, hogy természetes dolog, hogy emberek tűnnek el az életedből, bármennyire is próbálkozol, hogy megtartsd őket. Kár, hogy erre csak tegnap sikerült ráébrednem. De, ahogy szokták mondani: jobb később, mint soha.