2016.05.27. 20:33, Nikotingirl

"Megértem, hogy sokszor egyedül szeretne lenni, de mostanában nem olyan intenzív a kapcsolatunk."
Vagy valami hasonló volt a szöveg, amit ma mondott nekem, mielőtt hazament. A hétvégén egyedül leszek, legalább bírok tanulni, és nem lesz állandó gyomorgörcsöm, hogy mikor fog kiabálni vagy mikor fogja verni az asztalt, mint ahogy mostanában sokszor csinálja. Beismerte, hogy tudja, hogy a viselkedésével nem segít rajtam (10 vizsgám van ebben a szemeszterben, így is ideges vagyok, de nincsen nyugodt környezet, mert mindig van valami, ami miatt idegeskedhetek). De az nem válasz, hogy nem tud vele mit csinálni. Nem akar vele semmit csinálni. Én inkább így fogalmaznék.
Október óta egyre rosszabb az állapota, teljes motiválatlanság, ki nem eresztett düh, a napjai abból állnak, hogy alszik meg játszik. Ha már egy kicsit nem úgy sikerül valami, akkor rögtön kiabál és üti az asztalt vagy a falat. Alig van olyan perc, amikor örülne valaminek, nincs kb senkire és semmire egy jó szava se, megy a hibáztatás, hogy ez meg az a hülye, hogy milyen ostobaság ez vagy az. Persze ő nem hibás semmiben, ő tökéletes, csak rajta kívül szar mindenki.
Már legszívesebben elküldeném orvoshoz, de tudom, hogy úgysem menne, mert "majd megoldom egyedül, ne aggódj értem". Hát pedig szerintem ez már nem fog neki egyedül sikerülni. És megmondtam neki, hogy akkor leszek én is jobban, ha összeszedi magát végre. Én jelenleg ott tartok, hogy egész nap sírnék, ha elkezd nagyon begurulni, akkor sírok is, nincs egy nyugodt percem se.
Az elmúlt időszakban inkább az anyja voltam, mint a párja. Én jártam boltba, mostam rá, kb kinyaltam a seggét, de én már nem tudok többet tenni. Már nem tudok jól reagálni. Én nem tudok ezzel az állapotával mit kezdeni. Én is beteg vagyok, két ember betegségét nem tudom kezelni. Nincs hozzá se lelki, se fizikai erőm.
Én nagyon szeretem, de nem tudom, mi lesz így velünk. Mert én ebbe össze fogok roppanni, ha nem akar kikeveredni ebből az állapotából. Látni, ahogy tönkreteszi az életét, pedig egy kivételesen intelligens és életrevaló ember... nem sokáig tudom már nézni.
Jó lesz, hogy jön a nyár, akkor úgysem leszünk egymás nyakán állandóan, lesz idő és tér letisztázni magunkban a dolgokat. Hogy mit is akarunk az elmúlt hónapok után egymástól. Mert ő már nem az az ember, akibe beleszerettem. Teljesen kifordult magából. És így is nagyon instabil vagyok idegileg, csak ne várja meg azt a percet, amikor már nem tudok uralkodni magamon. Mert én olyan ember vagyok, hogy nagyon sokáig eltűrök akármit, de egyszer nálam is betelik a pohár, mint akárkinél, de akkor fusson ki merre lát, mert abban eddig sem volt köszönet, ha nekem elfogyott a türelmem.
Ezért is akartam D-vel annyira találkozni. Ő (eddig) biztos pont volt az életemben, olyan ember, aki mindig képes volt megnyugtatni. És már (megint) annyira beleéltem magam, hogy majd megyek hozzá, és akkor legalább egy nap nyugtom lesz, amikor végre kikapcsolhatok, kizárhatom a gondokat, a vizsgákat, mindent. Hogy csak én és ő létezzünk. De, mint az előző bejegyzésemben írtam, ez is elúszott.
Mellém egy stabil ember kell, még ha néha egyedül is kell megállni a helyünket a világban. De most úgy tűnik, hogy egy ilyen ember sincsen.