“The thing none of you will ever understand is that there are no sides. There are no heroes or villains. There’s just what I want and how I’ll get it.”

Nem tudom, mikor is találkoztam először Dorian Gray történetével, de egészen augusztus elejéig nem olvastam a könyvet, ám megjutalmazván magam, hogy túléltem a nyelvvizsga-tortúrát, megvettem a 2011-ben kiadott cenzúrázatlan változatot. Filmekben láttam már, olvasni már olvastam róla, de azt kell mondjam, ez az a könyv, ami eddigi életem során a legnagyobb hatással volt rám. Oscar Wilde olyan problémákat feszeget, amelyek a mai világban talán még inkább érvényesek, mint a viktoriánus Angliában. Számomra pszichológiai mű, egy olyan alkotás, ami olyan mélyen megmozgatott, amire nem hittem volna, hogy bármely könyv képes. Nem bánom, hogy csak most olvastam el. Annak a híve vagyok, hogy minden okkal történik és akkor, amikor meg kell történnie. Valószínűleg erre a könyvre most értem meg igazám. Hogy megértsem, számomra mit adhat, számomra mit mond. Igaz, a vége felháborított, gondolkodom is egy tribute novellán, ami a Dorian halála utáni dolgokat meséli el, mert számomra nincsen befejezve a történet. Legszívesebben az egészet kiidézném, ám az kissé sok helyet foglalna el. És azt kell mondanom, a filmesek jó munkát végeztek a 2009-es alkotással: a film kiegészítése a könyvnek, nem is igazán az adaptációja. Számomra pont azokat a dolgokat adja meg, amit a könyvből hiányoltam. Ilyet filmet pedig keveset találni. 

Itt van hát az egyik elgondolkodtató részlet:
"- Nem létezik olyan, hogy jó befolyás, Mr. Gray. Minden befolyás erkölcstelen - erkölcstelen a tudomány szempontjából.

- Miért?

- Mert befolyással lenni valakire azt jelenti, hogy valaki a saját lelkét adja a másiknak. Aki onnantól nem a saját, természetes gondolatait gondolja, nem a saját, természetes szenvedélyeiért lelkesedik. Az erényeit nem érzi magáénak. A bűneit, már ha létezik bűn, csak kölcsönbe kapja. Valaki más zenéjének a visszhangja lesz, egy színész, aki nem a magának írt szerepet játssza. 
Az élet célja az önfejlesztés. Hogy az ember minél tökéletesebben megvalósítsa a saját természetét - ezért vagyunk itt mindannyian. De manapság az emberek félnek önmaguktól. Megfeledkeztek a legfőbb felelősségről, arról, amivel mindenki saját magáért tartozik. 
Közben persze jótékonykodnak. Megetetik a szegényeket, felruházzák a koldusokat. Ám a saját lelkük éhes és ruhátlan. A bátorság eltűnt az emberi fajból. Talán sose volt meg benne. A rettegés a társadalomtól, ami az erkölcs alapját képezi, és a rettegés Istentől, ami pedig a vallás titkos alapja - ez a két dolog irányít minket...

...De köztünk még a legbátrabbak is félnek önmaguktól. A vademberek véres csonkolásai tragikus módon a ma emberének életét megkeserítő önmegtagadásban élnek tovább. A tagadásért pedig büntetés jár. Minden késztetést, amit elfojtani próbálunk magunkban, ott ólálkodik tovább az elménkben, és megmérgez minket."

És felmerül bennem a kérdés: vajon az én lelkem hogy nézhet ki?

A nyár nagy projectje, hogy végre eltolom a popómat felsőfokú nyelvvizsgára angolból. És nem csak a szülői nyomásra akarok gondolni, meg hogy azért csinálom, mert néhány tanítványom is furcsán nézett, amikor mondtam nekik, hogy még csak középfokúm van; hanem magam miatt is, mert jól esne a kezemben egy ilyen papír. És mivel Cambridge nyelvvizsgára megyek, nem is olyan lesz, amivel kitörölhetem a fenekem. Főleg, ha továbbra is fontolgatni fogom, hogy külföldön akarom folytatni a tanulmányaimat.

Még nem nagyon aktivizáltam magam, de próbálom leküzdeni a lustaságomat és haladni az ismétléssel, tanulással. A számomra rázós topicokat a végére hagyom, hogy jobban emlékezzek rájuk. Igazából a szóbelitől félek. Négy éve tanítok, úgy vélem, a nyelvtant azt tudom, levelet írni mindig is jól tudtam, a hallásértést remélem nem süketkedem el, meg akkor remélem, nem kapok valami szar témát. Úgy állok neki, hogy ha olyan is lesz a téma, amiről nem tudnék hirtelen annyit beszélni, annyira azért már biztos vagyok az angol tudásomban, hogy kinyögök nekik valamit. Meg nem csak egy feladat van a szóbelin sem, ha az egyik nem is fog feküdni, a többivel még felhúzhatom. 

Már csak azért is jó alkalom ez a nyelvvizsga, mert annyira rá vagyok állva az Academic Englishre, hogy az aktív szókincsem igencsak megkopott több területen is, ami a mindennapi kommunikációhoz tartozik, így felfrissíthetem és bővíthetem ezen tudásomat is. 

És itt jön ki annak a haszna is, hogy már 4 éve készítek fel embereket nyelvvizsgára: sokkal magabiztosabb vagyok, mint tanítás nélkül lennék, így ez is előnyt fog jelenteni a vizsgán. De persze készülni kell ezerrel, ez nem egy középfok, ahová emlékszem úgy mentem el, hogy át se néztem semmit és azt se tudtam, milyen feladatok lesznek, mert még azt is lusta voltam megnézni. Szóval izgatottan várom a vizsgát, meg igyekszem élvezni a felkészülést, hiszen egy nyelvet életed végéig tanulsz, mindig van mit tanulni, fejleszteni. 

Aztán persze közben a szakdolgozatomhoz is olvasom az iroldalmat, kutatgatok, gyűjtögetek. Eziránt pillanatnyilag lelkesebb vagyok, de nem is bánom: mindent szeretnék előkészíteni szeptemberre, amit csak lehet, hogy gördülékenyen menjenek a dolgok és a lehetséges jelentkezők elé is úgy tudjak kiállni, hogy konkrét elképzeléseim és ütemtervem van a szakdolgozatomat illetően. Az azért mégis jobb benyomást keltene. 

"Más már két hét alatt végez a vizsgáival, másnak olyan jól megy, már a második diplomáját szerzi. Akkor neked most ez se megy?" És még sok hasonló égető kérdés kergetőzik a fejemben, amit kedves anyukám szokott a fejemre olvasni, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy ő tervezte. Mintha én úgy terveztem volna, hogy a vizsgaidőszak utolsó napjáig nyúzzam magam. Pedig már rohadtul unom. Főleg úgy, hogy a keddi vizsgámon is megbuktam, amelyről reggel értesített is egy szép üzenet. 

Ilyenkor tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy anyáéknak lesz igaza: majd az angol szakot se tudom elvégezni, hogy nem lesz belőlem semmi, mert mindent csak abbahagyok, meg ha már a tanulás ilyen nehezen megy, hogy fogok dolgozni, mert ott majd nem mondhatom, hogy migrénem van/szédülök vagy más egyéb és nem megyek be dolgozni. Ők már elkönyveltek egy vesztesnek, hiába vigyorognak a pofámba, tudom, hogy a hátam mögött mit mondanak. De persze az a jó szüői hozzáállás, hogy még ordítsunk a gyerekkel és hozzuk fel a két évvel ezelőtti kirúgását is, mert az biztos jobban fogja motiválni, hogy tanuljon...

Ez az első olyan félév, amikor tényleg akarom ezt csinálni. Azt érzem, hogy a helyemen vagyok, hogy nekem tényleg ezt kell csinálnom. Persze egy bukás után jön az önostorozás, meg az, hogy nekik van igazuk és tényleg haszontalan vagyok, csak költöm a pénzüket, de majd nem viszem semmire. De nem azért rugaszkodtam neki újra ennek az egésznek egy másik szakkal, hogy feladjam. Most nem. Nem érdekelnek mások. Mások örüljenek akkor, hogy két hét alatt végeznek a vizsgáikkal csillagos hatosra. Nyilván én is sokszor hasonlítom magam másokhoz, ám ha magamhoz hasonlítom magam, akkor igenis sokat fejlődtem, mert:

- még csak egyszer bőgtem, az is ma volt, mert már tényleg nagyon unom a vizsgaidőszakot és már mocskosul fáradt vagyok

- amikor ebben a félévben az első bukásom meg volt (majd a második is, ugyanabból a tárgyból), akkor nem bőgtem és nem sajnáltattam magam, hanem azt mondtam, hogy rohadjon meg, akkor is átmegyek. és leültem tanulni. 

- mert legalább már eljutottam arra a szintre, hogy tanulok, amennyit tanulok, még ha nem is érzem úgy, hogy jól fog menni (elég kevés egyetemista érezheti amúgy is úgy, hogy neki kurva faszán fog menni egy vizsga), akkor is elmentem/elmegyek vizsgázni, megpróbálom, mert ha nem megyek el, akkor biztos a sikertelenség, viszont ha elmegyek, akkor van esélyem pár újabb kredit bezsebelésére. 

- még a bukás ellenére is úgy néz ki, hogy ebben a félévben teljesítem az eddigi legtöbb kreditet egy félév alatt. mert most tényleg küzdök.

Ezeket felsorolva sokkal rózsásabb a helyzet. Szóval nem érdekelnek mások, megyek előre a saját tempómban, ahogy a szervezetem engedi, mert nem akarok megint összeesni, mert túlhajtom magam és mert annyira görcsölök mindegyik vizsga előtt. A keddit is sikerült teljes nyugalommal megírnom, ami ritka alkalom, mert szinte mindig vagy kidőlnék a padból idegességemben, vagy lehánynám a lapot. Szóval mégis van fejlődés. De mivel ezt ők úgyse fogják fel, nem is próbálom elmagyarázni nekik. Az ő szemükben úgyis haszontalan maradok mindig.