Tudom, kissé (vagy nagyon etikátlan) egy másik férfivel foglalkozni a párom helyett, de valahol muszáj kiírnom a vele kapcsolatos érzéseimet is, különben felrobbanok tőlük. 

Tegnap arra jutottam, hogy én inkább félek tőle (nevezzük B-nek, a korábbi bejegyzésekben már nem tudom, milyen betűvel jelöltem). Mármint nem úgy, ahogy félünk mondjuk valakitől, aki kiabál velünk. Egyszerűen csak félek tőle. Márpedig akitől félsz, azt nem akarod jobban megismerni. Amennyi "közünknek" kell lennie a munkánkon keresztül, azt nyilván nem kerülhetem el, de ezen kívül semmit nem akarok B-től. Nem akarom, hogy egy kicsit is észre vegye, hogy gyengéd érzelmeket táplálok iránta. Mert nekem ilyet nem szabad. Nekem van párom. És az nem ő, nem B. Bármennyire is eljátszom néha a gondolattal. Túl sokat gondoltam rá az elmúlt időszakban. Hogy milyen lenne jobban megismerni, milyen lenne vele lenni. De az eddig megismert negatív tulajdonságaira fogok koncentrálni, és akkor egy idő után csak semleges leszek már az irányában. Az már mellékes, hogy ez az elmúlt másfél év alatt nem sikerült. De továbbra is rideg leszek vele. Inkább gondolja azt, hogy nem kedvelem, minthogy rájöjjön, mit is érzek valójában. 

Nem, ez semmiképp sem szerelem. Szerelmes csak akkor lehetnék belé, ha ismerném, de nem ismerem. Eddig egyszer beszéltem vele, az is nagy hatásszünetekkel zajlott. Mégis...ha látom akkor elönt a forroság, hevesen dobog a szívem és feltétlenül beszélgetési vágyat érzek, de úgyis csak faszság jönne ki a számon, így inkább nem is szólok semmit. 

És mivel én ezt ilyen frankón eldöntöttem, ma velünk kávézott és cigizett, ami eddig még soha nem történt meg. De kerültem a tekintetét, inkább a lányokra néztem. Már egészen ügyesen csinálom ezt az ignorálást. Bár tudom, hogy bunkóság úgy viselkedni, mintha ő ott se lenne, de nem tudom. Ha belenézne hosszabban a szemembe, akkor rögtön tudná, hogy mi a helyzet. És én azt nem akarom. 

A B-vel kapcsolatos bejegyzések az ifjú TamTam szenvedései taggel is futhatnának lassan. De muszáj mindenről beszámolnom, mert nem szabad, hogy még ez is gyűljön bennem. Szóval róla még sokat fogtok olvasni. 

P S: Hamarosan egy új, emberibb design is felkerül, de először már írni akartam, viszont türelmem még nincs új kinézet készítéséhez. Mindenkinek további kellemes vasárnapot! :)

Illene összegeznem az évet, de jelenleg annyira pörögnek az emlékek, hogy csak egy katyvasz lenne belőle. Kliséket meg szintén nem fogok leírni. Én az óévet szokásosan úgy "búcsúztatom", hogy lefekszem ugyanakkor aludni, és másnap felkelek. 

Persze az én lelkemben is meg van ennek az éjszakának a varázsa, de ebben az évben még a szokásosnál is kevésbé hat meg. 

Viszont köszönöm nektek, hogy rendszeresen látogatjátok az oldalam, néha napján azért 1-1 kommentnek is örülnék. ;)

Kedvenc íróm, Neil Gaiman gondolataivel búcsúzom, valamint kezdem az új évet. Kívánok mindenkinek sok szépet és jót. 

"Be kind to yourself in the year ahead.

Remember to forgive yourself, and to forgive others. It's too easy to be outraged these days, so much harder to change things, to reach out, to understand.

A teljes cikk ezen a linken olvasható:

http://journal.neilgaiman.com/2014/12/new-years-wishes-and-gifts.html

Az elmúlt napokban ismét a múlton merengtem. Azokon az embereken, akikkel ma már nem tartom a kapcsolatot, vagy nagyon ritkán beszélek velük. Pár éve, vagy akár csak pár hónappal ezelőtt is még nem tudtam elképzelni az életem nélkülük. Hogy mennyire kötődtem hozzájuk és mennyire függtem tőlük. Az a baj velem, hogy kevés emberrel kötök igazi barátságot, de a végletekig bírok ragaszkodni, bármennyire fájjon is, bármennyire is egyoldalú legyen az érzelem. 

Azután kezdtem el merengeni, mikor néztem W képeit, de már nem azt éreztem, amit eddig. Még előtte való nap sem ezt éreztem. Valahogy bennem így zajlanak le az érzelemváltozások. Az egyik nap még sírok, hogy már nem beszélünk, hogy mi lett volna, ha mégis összejövünk, aztán egy szép napon már úgy nézem a képeit, hogy békét érzek. Elszállt a másfél évig délelgetett harag, a félelem, hogy valamikor mégis összefutunk, a fojtogató düh, ami a torkomat szorította egészen mostanáig. Már nem akarnék vele együtt lenni. Belenyugodtam abba, hogy nekünk nem kellett együtt lennünk. Ahogyan abba is, hogy az élet rendje, hogy bizonyos emberek kihullanak az életünkből. Mert nincs többé rájuk szükség? Mert csak mérgeztek minket? Találtunk egymásnál jobbat? Erre sajnos nem tudom a választ, de erre a megkönnyebbülésre várok már másfél éve. 

Azt persze nem tudom, mit éreznék, ha szemtől szemben állnék vele. De ha elképzelem, hogy mit csinálnék, akkor azt mondanám, hogy rámosolyognék, majd megölelném. Mert vége van. Mert bár a róla dédelgetett emlékeim még mindig édesek, de már nem kavarnak fel, nem összeszorult gyomorral gondolok vissza az elmúlt évekre, hanem mosolyogva, hogy volt egy fiú, akivel barátok lettünk, majd csókolóztunk, majd szeretkeztünk, aztán elváltak az útjaink. 

Ez nem jelenti azt, hogy el fogom felejteni. Semmiképp sem. Csak végre a szívem is felfogta, hogy ennek így kellett lennie, hogy vége van. Ő mindig különleges valaki lesz a számomra, hiszen ő nem tudja, de életem eddigi legnehezebb időszakában mutatta meg, hogy én igenis érdemes vagyok a szeretetre. Hogy semmi baj nincs velem, bármit mondjanak mások, bármit gondoljak magamról. Olyan szabadságot éreztem mellette, amit előtte és azóta sem senki mellett nem éreztem. Megmutatta, hogy így is lehet élni, hogy nem kell szégyelnem magam semmi miatt. Hogy így is lehet akármit csinálni. Hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

Most már, ha rá gondolok, akkor a szabadságot érzem, amire azt hittem, már nem is emlékszem. De a szabadságra való sóvárgást már nem keverem össze az iránta való sóvárgással. Azért akartam, hogy együtt legyünk, hogy érezzem ezt a szabadságot. Hogy pumpálja belém a drogot. De az, hogy mellette éreztem ezt először, nem jelenti azt, hogy mással - legyen az a párom vagy egy élmény - nem érezhetem ezt újra. 

Hiányzik, persze, hogy hiányzik. Hiszen mielőtt átléptük volna a barátság vonalát nagyon jóban voltunk. De tudjátok mit? Már nem tudnék neki mit mondani. Hiába voltunk évekig barátok, már csak úgy beszélgetnék vele, mint egy idegennel. Mert mára nem más, mint egy idegen, akivel valaha régen közel voltunk egymáshoz. 

És ez ébresztett rá arra, hogy képes leszek új barátokat szerezni, ahogy mindig is képes voltam rá. A régiekről őrizzem a szép emlékeket, de fogadjam el, hogy ők már nem részei az életemnek. Amikor az élet úgy gondolta, hogy szükségünk volt egymásra, akkor egymás útjaiba terelt miket. De nem is hiába választott szét minket. Már nem együtt kell sétálnunk az úton. Útitársakat azonban mindig lehet találni. Csak nem folyamatosan hátra kell nézni, az immár más utakon járó barátok után, hanem előre, ahol éppen újak közelednek. 

Minden kedves olvasómnak kellemes ünnepeket kívánok! Nézzétek a Reszkessetek betörőket és zabáljátok magatokat hasfájásig süteménnyel.

Csütörtökön egy mondat erejéig megint közbeszólt a múltam. Egyáltalán nem úgy értettem, de párom olyan hangnemben válaszolt vissza, hogy a nap további részében nem is nagyon szóltunk egymáshoz. Pénteken haragban váltunk el, egy puszit nem voltam neki hajlandó adni. Amíg együtt utaztunk, végig sírtam és csak bántottam. Mert ne csak a saját oldalát nézze. Azt hiszi, nekem nem esik rosszul, mikor így reagál? Hogy ilyenkor mindig azt gondolom, hogy bárcsak ne mondtam volna el neki semmit a múltra vonatkozóan? Akkor minden jó lenne. Mert ha mindig más dolgon vitatkoznánk. Azt még elviselném. Mert egy kapcsolat sem tökéletes, előfordulnak viták, sérelmek. De hogy egy éve ugyanazon vitázunk...

Az ő álláspontja az, hogy ha "elszólom" magam, mindig úgy érzi, ő csak egy pótlék, akit csak azért "tartok", mert nem kaphattam meg, akit eredetileg akartam. Nyilván. Azért nem beszélek már azokkal az emberekkel, mert csak egy pótlék. Azért költöztem össze vele, mert csak egy pótlék. Közben egyértelmű, hogy azon ácsingózok, hogy a "nagy szerelmem" mikor akar mégis valamit tőlem. Nyilván mindent azért csináltam, mert csak egy pótlék. 

Én ilyenkor mindig azt érzem, hogy még mindig nem hiszi el, hogy én szeretem, hogy nem bízik bennem. És ha egy kapcsolatban nincsen meg a bizalom, akkor az már régen rossz. 

Eljutottam arra a pontra, hogy már egy kicsi jót sem látok abban, hogy én bármit is mondtam neki. De tudjátok mit? Nem sajnálom. Semmit sem sajnálok. Most sajnáljam azt, hogy nem ő nekem az első? Hogy más fiúk is voltak az életemben? Akkor keressen egy szűzikét, aki még csókolózni se csókolózott soha, ezt a kurvát meg hagyja békén. Ezzel el lenne intézve az egész. 

Még mindig nagyon haragszom rá. Nem a csütörtöki hangneme bosszantott fel ennyire, hanem hogy egy év után még mindig itt tartunk. Ez a szomorú. És már tényleg nem tudom, hogy mennyire teperjek még neki, hogy ne bűntudattal menjek át a barátaimhoz, mert ő közben lerágja a tíz körmét. 

Mert ő közös élményeket akar gyűjteni, de úgy érzi, neki már nincs helye, mert a múltbéli fiúkkal sokkal jobb élményeim vannak. Egy év után kicsit érthetőbb, de amikor 3 hónap után jött ezzel, akkor nagyon ki voltam rajta akadva. Nyilván több élményem volt azzal, akit már évek óta ismertem, őt meg még csak pár hónapja. Nem, nem tudom őket kitörölni. Bárcsak ki tudnám. Akkor semmi baj nem lenne. Csak nem tudom, mennyire vágjam még el a szálakat, hogy elégedett legyen. 

Belém itatta, hogy ma már nem érzem jól magam a haverjaimmal, inkább el se megyek sehová, mert akkor meg az lesz felróva, hogy én mindenkivel jól érzem magam, csak vele nem (volt már rá példa, hogy ezt így megkaptam). 

Nincsen már életem. Amikor arra a pár kolis eseményre is lejött. mert én legalább még azokon szeretnék részt venni, akkor is morgott végig, majd egy idő után sértődötten felrohant. Kurva jó közös élmények lettek azok is, mondhatom. 

Tudom, velem ritán lehet elmenni akárhová is, de az elmúlt egy hónapot tekintve őt se lehetett volna elvinni sehová, mert nincs kedve semmihez. És még azt is a fejemhez vágta, hogy mert mostanában nem is beszélgetünk, nem is tudja, mi zajlik a fejemben. Mi van???? Mikor próbáltam vele beszélgetni, vagy akár filmet nézni, alig akar eljönni a szaros gépétől, mert egész nap játszik, vagy videókat néz. Ha hozzám is szól, akkor is a játékokról beszél. Vagy gügyög. Nem egy kisfiúval költöztem össze. Már nem is tudom, mióta nem beszéltünk nem gügyögve, valami értelmesebb témáról. Én azért szerettem belé, mert egy kibaszott intelligent ember. Csak én is megunom, hogy nem lehet elrángatni attól a szaros géptől, és inkább ott vagyunk egymás mellett egész nap és mindenki csinálja a maga dolgát. 

Ott rontottuk el, hogy összeköltöztünk. De végtére is lakva ismerszik meg az ember, és ebből a pár hónapból nagyon úgy tűnik, hogy mégsem vagyunk egymásnak teremtve. 

Én most nem tudom, mi lesz velünk. Jó, hogy itt ez a két hét szünet, mert jelenleg rá sem bírok nézni. Majd legkésőbb január elejéig meglátjuk, hogy elválnak-e az útjaink, vagy együtt maradunk. Mert én jelenleg tényleg nem tudom, melyik lenne a bölcsebb...