Az elmúlt napokban ismét a múlton merengtem. Azokon az embereken, akikkel ma már nem tartom a kapcsolatot, vagy nagyon ritkán beszélek velük. Pár éve, vagy akár csak pár hónappal ezelőtt is még nem tudtam elképzelni az életem nélkülük. Hogy mennyire kötődtem hozzájuk és mennyire függtem tőlük. Az a baj velem, hogy kevés emberrel kötök igazi barátságot, de a végletekig bírok ragaszkodni, bármennyire fájjon is, bármennyire is egyoldalú legyen az érzelem. 

Azután kezdtem el merengeni, mikor néztem W képeit, de már nem azt éreztem, amit eddig. Még előtte való nap sem ezt éreztem. Valahogy bennem így zajlanak le az érzelemváltozások. Az egyik nap még sírok, hogy már nem beszélünk, hogy mi lett volna, ha mégis összejövünk, aztán egy szép napon már úgy nézem a képeit, hogy békét érzek. Elszállt a másfél évig délelgetett harag, a félelem, hogy valamikor mégis összefutunk, a fojtogató düh, ami a torkomat szorította egészen mostanáig. Már nem akarnék vele együtt lenni. Belenyugodtam abba, hogy nekünk nem kellett együtt lennünk. Ahogyan abba is, hogy az élet rendje, hogy bizonyos emberek kihullanak az életünkből. Mert nincs többé rájuk szükség? Mert csak mérgeztek minket? Találtunk egymásnál jobbat? Erre sajnos nem tudom a választ, de erre a megkönnyebbülésre várok már másfél éve. 

Azt persze nem tudom, mit éreznék, ha szemtől szemben állnék vele. De ha elképzelem, hogy mit csinálnék, akkor azt mondanám, hogy rámosolyognék, majd megölelném. Mert vége van. Mert bár a róla dédelgetett emlékeim még mindig édesek, de már nem kavarnak fel, nem összeszorult gyomorral gondolok vissza az elmúlt évekre, hanem mosolyogva, hogy volt egy fiú, akivel barátok lettünk, majd csókolóztunk, majd szeretkeztünk, aztán elváltak az útjaink. 

Ez nem jelenti azt, hogy el fogom felejteni. Semmiképp sem. Csak végre a szívem is felfogta, hogy ennek így kellett lennie, hogy vége van. Ő mindig különleges valaki lesz a számomra, hiszen ő nem tudja, de életem eddigi legnehezebb időszakában mutatta meg, hogy én igenis érdemes vagyok a szeretetre. Hogy semmi baj nincs velem, bármit mondjanak mások, bármit gondoljak magamról. Olyan szabadságot éreztem mellette, amit előtte és azóta sem senki mellett nem éreztem. Megmutatta, hogy így is lehet élni, hogy nem kell szégyelnem magam semmi miatt. Hogy így is lehet akármit csinálni. Hogy úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

Most már, ha rá gondolok, akkor a szabadságot érzem, amire azt hittem, már nem is emlékszem. De a szabadságra való sóvárgást már nem keverem össze az iránta való sóvárgással. Azért akartam, hogy együtt legyünk, hogy érezzem ezt a szabadságot. Hogy pumpálja belém a drogot. De az, hogy mellette éreztem ezt először, nem jelenti azt, hogy mással - legyen az a párom vagy egy élmény - nem érezhetem ezt újra. 

Hiányzik, persze, hogy hiányzik. Hiszen mielőtt átléptük volna a barátság vonalát nagyon jóban voltunk. De tudjátok mit? Már nem tudnék neki mit mondani. Hiába voltunk évekig barátok, már csak úgy beszélgetnék vele, mint egy idegennel. Mert mára nem más, mint egy idegen, akivel valaha régen közel voltunk egymáshoz. 

És ez ébresztett rá arra, hogy képes leszek új barátokat szerezni, ahogy mindig is képes voltam rá. A régiekről őrizzem a szép emlékeket, de fogadjam el, hogy ők már nem részei az életemnek. Amikor az élet úgy gondolta, hogy szükségünk volt egymásra, akkor egymás útjaiba terelt miket. De nem is hiába választott szét minket. Már nem együtt kell sétálnunk az úton. Útitársakat azonban mindig lehet találni. Csak nem folyamatosan hátra kell nézni, az immár más utakon járó barátok után, hanem előre, ahol éppen újak közelednek.