..

Történetem a török nyelvvel úgy kezdődött, hogy elkezdtem nézni A Szultána című sorozatot, és a magyar megjelenés a 2. évadra beérte a törököt, így ha folytatni akartam a sorozatot, magyar felirattal kellett néznem. 

Mikor először meghallottam azt a "karattyolást" (akkor még tényleg nem tűnt másnak), egy jó időre abbahytam a sorozatot, mert annyira irritált az egész, és a tény, hogy mindig is utáltam felirattal nézni dolgokat. 

Végül csak rászántam magam, hogy tovább nézzem, mert túlságosan érdekelt a sztori. A fülem pedig szép lassan hozzászokott ehhez a nyelvhez, bizonyos szavakat már a felirat nélkül is megértettem, végül odáig merészkedtem, hogy simán törökül nézzek egy-egy részt. 

És közben észrevétlenül beleszetettem ebbe, a számomra elsőnek fülsértő nyelvbe és eldöntöttem, hogy ezt a nyelvet meg akarom érteni, de nem csak úgy, hogy olvasom hozzá a magyar fordítást. Végül pedig tavaly nyáron elkezdtem törökül tanulni és lelkesedésem azóta sem csappant meg. Minden nap foglalkozom vele, ha csak pár percre is. És büszke vagyok magamra, amikor törökül nézek valamit és egy-egy mondatot teljesen megértek és páromnak le tudom fordítani, hogy mit beszélnek a sorozatban. 

Azt kell mondanom, hogy a török a leglogikusabb nyelv, amivel eddig találkoztam. Mindenre ott vannak a jó kis szabályaik, amik alapján hamar át lehet látni a rendszert, ami alapján már magam is tudok egy adott igeidőben ragozni stb. Először persze agymenést kaptam például a szórendjüktől, de így lassan egy év után már hozzászoktam. 

Nem gondoltam volna, hogy az angol mellett lesz egy másik szerelmem is idegennyelvek terén. Ám a török nyelv és kultúra teljesen rabul ejtett, amiből nem is akarok szabadulni. Csak fejlődni akarok napról napra és talán egyszer odáig is eljutok, hogy törökországban beszélgethetek törökökkel. Bár először valószínűleg a koliban lakó törököket fogom zaklatni a kérdéseimmel és velük kezdem el a törökül való beszélgetést.  

Amennyire csak vissza tudok emlékezni, sosem voltam egy vigyori, már gyereknek sem. Valószínűleg ezért is mondták, hogy "érettebb" vagyok a koromnál. Bár azt sose értettem, hogy miért számít érettebbnek valaki csak azért, mert nem mosolyog és nevet sokat. 

Az évek múlásával is maradtam inkább az a csendes, magába forduló lélek. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak "ereszd el a hajam" pillanataim, napjaim, vagy hosszabb időszakaim is akár. El tudom én engedni magam, fel tudok én oldódni, csak nagyon nehezen megy. Ehhez álatlában a megfelelő emberek kellenek. 

Tudom, hogy túl sok gátlás van bennem. Már csak azért is, mert szinte mindenki előtt rejtegetni akarom, hogy bármi gondom is lenne, ezért szoktam mások előtt dumálni minden apróságról és ökörködni. De amint egyedül ülök a szobába, az arcom ellazul és nem mosolyog, amíg nem jön megint valaki, akinem mosolyognom kell. De miért is érzem azt, hogy kell?

Mivel nagyon próbálom palástolni az állandó betegségem, így igenis mosolyognom kell meg lelkesednem bármi iránt, amit mások csinálnak. Mert nem akarom, hogy állandóan azt kérdezgessék, hogy mi a baj. 

Ez pedig valószínűleg azért alakult ki, mert otthon és az iskolában egyaránt azt nyomták le a torkomon, hogy ne hisztizz, erőltesd meg magad, szedd össze magad, és még sorolhatnám a kedvenc mondataimat. 

Valójában azonban nagyon fárasztó ez a viselkedés, mert tulajdonképépen abba fáradok bele, hogy olyannak mutatom magam, amilyen az adott pillanatban/napon nem vagyok. És szerintem mindenki tudja, hogy ha másnak mutatod magad, az irtó sok energiát szív el. Ebből pedig az következik, hogy időről időre belefáradok ebbe az egészbe, úgy érzem, mint akit lecsapoltak és csak feküdnék egész nap. 

Nem tudom, hogyan tudnám teljesen elfogadtatni magammal, hogy nem kell mindig boldognak lenni és nem szégyen az, ha vannak napok, amikor rosszul érzem magam. Hiszen miért lenne az? 

Persze egy csomó okot fel lehetne sorolni, de ezek egy része a fene nagy "pozitivista" társadalmunkból jön, ahol az emberek nagy része mindig azt mutatja, hogy boldog. Ám ha felvennénk őket, amikor egyedül vannak, lehet, hogy éppen sírni látnánk őket. 

Ez a fene nagy boldogság nagyon kimerítő. Ezt az egészet le kell bontanom magamban. Mert nem lehetünk mindig felpörögve, nem lehetünk mindig boldogok. Csak nem tudom, tényleg mikor siker majd ezt teljesen felfognom. Vannak jó és vannak rossz napok. De attól még nem leszek szar ember, hogy kimutatom, amikor rossz napom van és nincs kedvem mosolyogni. 

Tegnap délután végre hazaértem másdik otthonomba és kezdhettem a regenerálódást. Hogy is telt az elmúlt 3 nap? 

Először is, büszke vagyok magamra, hogy nem vesztem el, pedig szerdá estétől már egyedül közlekedtem fővárosunkban. Szerencsére azonban még mindig jó a vizuális memóriám, így nem kellett arra eszmélnem, hogy egyáltalán nem ott vagyok, ahol lennem kellett volna. 

A szóbeli fordulóról: Én a végén voltam, pedig szóbeli vizsgákon is szeretek első lenni, különben attól leszek ideges, hogy a többi ember ideges. Ez sajnos csütörtökön sem volt másképp; mielőtt végre sorra kerültem, azt éreztem, hogy mindjárt elhányom magam. Ám amikor odaálltam az emberek elé már nem volt semmi probléma. Hiszen a saját munkámról beszélhettem húsz percen keresztül, aminél nincs is jobb a világon! 

Az egyik legjobb momentum az volt, amikor egyik volt tanárom, aki már évek óta az ELTE-n tanít, beült meghallgatni az előadásokat, és amikor én voltam, akárhányszor ránéztem csak mosolygott és bólogatott. 

A vita részében is jól szerepeltem, sok volt a kérdés, érdekelte őket, hogyan is hoztam össze ezt az egészet, bizonyos részletekbe is belekérdeztek. 

Ám sajnos helyezést végül nem értem el. Valószínűleg azért, mert hiába vagyok nagyon jó szóban, akik helyezettek lettek, sokkal több pontot kaptak az írásbeli munkájukra. 

Ennek ellenére azért örülök, hogy megmutathattam magam és kipróbálhattam magam egy ilyen konferencián. Ajánlottak szakirodalmakat és tanácsokkal láttak el, hogy mire figyeljek oda, ha ezt a témát viszem tovább. Tehát destruktív kritika nem is ért. És bár most még szomorú vagyok, hogy csak egy emléklappal térhettem haza, később remélem igazán értékelni fogom ezt az eseményt, mert több olyan dolgot is elleshettem, amivel a későbbiekben sokkal jobb munkát tudok majd kiadni a kezemből. 

Persze maximalista lévén nagyon rosszul éreztem (érzem) magam, hogy nem értem el helyezést, és tegnap végig arra gondoltam, hogy soha többé nem csinálok ilyet, mert tök értelmetlen, igenis folytatni fogom azt, amit kigondoltam, és amiben hiszek. Mindenkit ér pofon, de tudni kell felállni és tovább küzdeni, ha igazán akarunk valamit. 

És természetesen azt is figyelembe kell vennem, hogy ez már olyan szintű megmérettetés volt, ahol az összes résztvevő jó volt, és attól, hogy most nem díjaztak, még nem értéktelen az, amibe idáig ennyi időt fektettem. Mert ha a korábbiakban is leálltam volna egy-egy kudarc miatt, akkor az egyetemen sem lennék itt, nem kezdtem volna el leszokni a gyógyszerekről és még folytathatnám a sort. Egy csatát elvesztettem, de a háborút nem. Erőt merítek abból, hogy nagyon tetszett nekik a témám, érdekesnek és hasznosnak találták. Tehát mégsem valami gagyi dolgoba öltem az erőm az elmúlt években. És továbbra is élnie kell bennem annak, hogy szeretnék segíteni az angolt nyelvet tanulóknak. És emiatt sosem szabad feladnom, bármilyen vereség is ér. 

A napokban véget ért a hosszas várakozás: megérkeztek a bírálatok és az írásbeli pontszám az OTDK-ra beadott munkámra. A 60-ból 46 pontot kaptam összesen. Bevallom őszintén, én max. 30 pontra számítottam, szóval majd kiugrottam a bőrömből, mikor megláttam ezt a számot. 

A bírálatokat már emésztem, a következő héten több órám is elmarad, így bőven lesz időm arra, hogy úgy állítsam össze a 20 perces prezentációm, hogy néhány hiányosságokra tudjak reagálni. Mert persze vannak olyan dolgok, amiken már nem változtathatok, hiszen nem írhatom át a dolgozatomat. 

Csak annyit tudok mondani, hogy maximálisan egyetértek a bírálatokkal, több dolgot is már másképp csinálnék, másképp írnék meg. Viszont azt továbbra is nagy éredménynek tartom, hogy ennyi pontot értem el az első, "akademikus művemmel". Hiszen ezt még alapképzésem során írtam, előtte még hasonlót sem kellett alkotnom, szóval ezért nem is vártam, hogy mondjuk 50 pont fölötti értékelést kapjak. Mert bár a végletekig maximalista vagyok sok esetben, ezen a téren (és később más téren is) bölcsebb megmaradni a realitás talaján. 

Viszont nem csak negatív, de pozitív kritikát is kaptam; összességében jónak találták a munkámat, a hibák ellenére is, az egyik bíráló pedig még további sok sikert is kívánt pályafutásomhoz, ami igazán megdobta a kedvem és a motivációm. 

11 ember lesz az angol alkalmazott nyelvészeti szekcióban. Nem tudom, kikkel fogok versenyezni, az is előfordulhat, hogy rajtam kívül mindenki már mesteresként írta a beadott munkáját, így egyértelmű, hogy színvonalasabbak is lesznek az enyémnél. Így tehát továbbra is reaálisan próbálom szemlélni a dolgokat és azt a célt tűztem ki magam elé, hogy a 11-ből 5. vagy 6. szeretnék lenni. Mert bármennyire is szeretek nyerni, egy OTDK-ra nem akárkik mennek, nem akármilyen munkákkal. Mindenesetre mindent megteszek, hogy a szóbeli prezentáció során megmutassam, hogy értem a dolgom és megállom a helyem a többiek között, hogy olyan kutatást csináltam, amivel tényleg megéri foglalkozni. 

Ha pedig sereghajtó lennék, még az sem lenne akkor katasztrófa, mert a szóbeli során is kapok tanácsokat, és szerezhetek több tapasztalatot, hogy következő alkalommal (mert tervezem, hogy lesz következő alkalom) eredményesebb lehessek.   

Az előző párom a kapcsolunk fele körül elég mély depresszióba esett. Éjszaka fenn volt, nappal aludt, szinte alig beszéltünk egymással. Bármikor kérdeztem, mi volt a baja, nem kaptam egyenes választ. Már csak akkor, amikor vége volt mindennek. A lelkemet kitettem, hogy valahogy kihúzzam abból a posványból, de nem hagyta. Azt viszont sosem fogom elfelejteni, hogy mindenért engem hibáztatott. Amiért feladta a szakdolgozati helyét, amiért nem élt szociális életet, amiért olyan agresszív lett. 

Tudom, hogy nehéz eset vagyok, hiszen van egy állandó betegségem. De én sosem akartam azt, hogy emiatt hímestojásként bánjanak velem (bár néha mindenkinek jól esik, ha babusgatják). Én mindig is "normális" akartam lenni, mentes ettől a sok szarságtól, amiben már 14 éves korom óta élek. Kevesebb, mint egy hónap múlva pedig már 27 leszek. Azóta természetesen sokat fejlődtem és inkább erre kéne gondolnom, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy jelenlegi páromnál is kezdi felütni a fejét a depresszió. 

Eddig szerencsére megtudtuk beszélni a dolgokat, igazából elmondogatja ő, hogy mi is zajlik benne, ha pedig mégsem, akkor azt mondja, hogy nem akar engem még jobban terhelni. 

Tény, hogy az elmúlt fél év nagyon kemény volt számunkra. Műtéten esett át, tisztítottam a sebét, én fürdettem, megcsináltam neki mindent, ami csak szükséges volt, hogy komfortosabban érezze magát,  és hogy mihamarabb meggyógyuljon. 

Én ezalatt az idő alatt összeszorítottam a fogam, és tettem, amit egy párnak ilyenkor tennie kell. Türelmes voltam, és zokszó nélkül megtettem mindent, ami tőlem tellett. Ám ez mégsem volt elég. A seb elfertőződött és páromat majdnem elvitte a ferőzés. Végül kiderült, hogy az első feltárás során nem voltak elég alaposak. Újabb műtét következett. Ekkor már az édesanyja is eljött, és jóformán porig alázott, mert nem tudtam jól gondját viselni a fiának. Ekkor tört el a mécses. Inkább eljöttem a kórházból, vissza a koliba, és végre kisírtam magam. Mert egészen addig a napig egy könnycseppet sem ejtettem, mert nézetem szerint, akármilyen baj van, siránkozással nem oldódik meg semmi. Viszont azt közben elfelejtettem, hogy magamban sem tarthatom az egészet, mert úgyis el fog törni a mécses. 

Szerencsére párom felépült a műtétből, ám azóta is sorra jönnek a testi és lelki probémák egyaránt. És már hónapok óta nézem, ahogy szinte úgy él, mint egy zombi, akinek ha valami fel is kelti az érdeklődését, azzal a lendülettel el is áll tőle és inkább valami másba kezd. Hogy néha csak azt nézhetem, ahogy bambul maga elé és nem mond semmit. És én nem tudom, meddig fogom még ezt bírni. 

Így a fő ok, amiért örültem (örülök) ennek a tavaszi szünetnek, hogy kicsit távol lehetek tőle. Ez tudom, nagyon gonoszul hangzik, de azokon a dolgokon, amiken az elmúlt félévben átestünk, nem huszonévesen kellene átmenni, hanem legalább ötven évesen. Ha már most így állnak a dolgok, mi lesz később? Én csak félek. 

Mert nagyon szeretem, de rohadtul félek, hogyan fogunk ebből az egészből kilábalni. Mert ez a helyzet így nagyon nem normális. ÉS természetesen ezt vele is megfogom beszélni. Persze nem számonkérően vagy durván. Hiszen pontosan tudom, hogy az ilyen helyzetben egyáltalán nem segít. Csak tényleg nem tudom, mi lesz, ha hasonlón újra át kell esnünk. Én szívesen fürdetem ismét, meg minden más (mert sajnos kilátásban van ennek a lehetősége), de itthon is már szinte nővér pozícióban vagyok, és nem akarom a párom "gondozója" is lenni, ilyen fiatalon.