Az előző párom a kapcsolunk fele körül elég mély depresszióba esett. Éjszaka fenn volt, nappal aludt, szinte alig beszéltünk egymással. Bármikor kérdeztem, mi volt a baja, nem kaptam egyenes választ. Már csak akkor, amikor vége volt mindennek. A lelkemet kitettem, hogy valahogy kihúzzam abból a posványból, de nem hagyta. Azt viszont sosem fogom elfelejteni, hogy mindenért engem hibáztatott. Amiért feladta a szakdolgozati helyét, amiért nem élt szociális életet, amiért olyan agresszív lett. 

Tudom, hogy nehéz eset vagyok, hiszen van egy állandó betegségem. De én sosem akartam azt, hogy emiatt hímestojásként bánjanak velem (bár néha mindenkinek jól esik, ha babusgatják). Én mindig is "normális" akartam lenni, mentes ettől a sok szarságtól, amiben már 14 éves korom óta élek. Kevesebb, mint egy hónap múlva pedig már 27 leszek. Azóta természetesen sokat fejlődtem és inkább erre kéne gondolnom, ám nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy jelenlegi páromnál is kezdi felütni a fejét a depresszió. 

Eddig szerencsére megtudtuk beszélni a dolgokat, igazából elmondogatja ő, hogy mi is zajlik benne, ha pedig mégsem, akkor azt mondja, hogy nem akar engem még jobban terhelni. 

Tény, hogy az elmúlt fél év nagyon kemény volt számunkra. Műtéten esett át, tisztítottam a sebét, én fürdettem, megcsináltam neki mindent, ami csak szükséges volt, hogy komfortosabban érezze magát,  és hogy mihamarabb meggyógyuljon. 

Én ezalatt az idő alatt összeszorítottam a fogam, és tettem, amit egy párnak ilyenkor tennie kell. Türelmes voltam, és zokszó nélkül megtettem mindent, ami tőlem tellett. Ám ez mégsem volt elég. A seb elfertőződött és páromat majdnem elvitte a ferőzés. Végül kiderült, hogy az első feltárás során nem voltak elég alaposak. Újabb műtét következett. Ekkor már az édesanyja is eljött, és jóformán porig alázott, mert nem tudtam jól gondját viselni a fiának. Ekkor tört el a mécses. Inkább eljöttem a kórházból, vissza a koliba, és végre kisírtam magam. Mert egészen addig a napig egy könnycseppet sem ejtettem, mert nézetem szerint, akármilyen baj van, siránkozással nem oldódik meg semmi. Viszont azt közben elfelejtettem, hogy magamban sem tarthatom az egészet, mert úgyis el fog törni a mécses. 

Szerencsére párom felépült a műtétből, ám azóta is sorra jönnek a testi és lelki probémák egyaránt. És már hónapok óta nézem, ahogy szinte úgy él, mint egy zombi, akinek ha valami fel is kelti az érdeklődését, azzal a lendülettel el is áll tőle és inkább valami másba kezd. Hogy néha csak azt nézhetem, ahogy bambul maga elé és nem mond semmit. És én nem tudom, meddig fogom még ezt bírni. 

Így a fő ok, amiért örültem (örülök) ennek a tavaszi szünetnek, hogy kicsit távol lehetek tőle. Ez tudom, nagyon gonoszul hangzik, de azokon a dolgokon, amiken az elmúlt félévben átestünk, nem huszonévesen kellene átmenni, hanem legalább ötven évesen. Ha már most így állnak a dolgok, mi lesz később? Én csak félek. 

Mert nagyon szeretem, de rohadtul félek, hogyan fogunk ebből az egészből kilábalni. Mert ez a helyzet így nagyon nem normális. ÉS természetesen ezt vele is megfogom beszélni. Persze nem számonkérően vagy durván. Hiszen pontosan tudom, hogy az ilyen helyzetben egyáltalán nem segít. Csak tényleg nem tudom, mi lesz, ha hasonlón újra át kell esnünk. Én szívesen fürdetem ismét, meg minden más (mert sajnos kilátásban van ennek a lehetősége), de itthon is már szinte nővér pozícióban vagyok, és nem akarom a párom "gondozója" is lenni, ilyen fiatalon.