El sem hiszem, de már lassan két hete élek a nyugtató nélkül. A múlt hét az elég húzós volt, folyamatosan azt éreztem, mintha folytogatnának, de már túl vagyok ezen a szakaszon is. Viszont ennek ellenére még mindig áll a feladat, hogy újra megtanuljak gyógyszer nélkül élni. Tegnap egész nap azt éreztem, hogy bármit fejbe tudnék verni, aki csak hozzám mer szólni. Ma már kevésbé vagyok feszült, de meg kell tanulnom kezelni ezt a helyzetet is, mert hiszem, hogy magamtól is képes vagyok enyhíteni, majd legyűrni ezeket az érzéseket és nincs többé szülségem gyógyszerre. 

Persze az itthoniak nem könnyítik meg a helyzetem; már érzem a szokásos nyár végi "nem bírom már őket elviselni" érzést. Párom erre csak annyit mondott, hogy ő már tényleg nem csodálkozik rajta, hogy gyógyszert kellett szednem. Tudom, hogy nem illik szidni az embernek a szüleit, de tényleg akkor fogok csak ténylegesen meggyógyulni, ha elvágom végre a "köldökzsinórt" és minden tekintetben függetlenedem tőlük, mert amennyi toxikus dolog itthon van, ezeket egyszerűen másképp nem hagyhatom magam mögött. Így mindent elkövetek, hogy az egyetem elvégzése után legyen munkám, hogy minél hamarabb elkezdhessem független életemet és igazán jól érezzem magam. Mert ez az a változás, amire valóban szükségem van ahhoz, hogy túl legyen ezen a már több mint egy évtizede tartó időszakon. 

Én csak egy kis nyugalmat szeretnék. Amikor nem arra kell fordítani minden energiánkat, hogy megküzdünk valamivel. Tudom, hogy egy kapcsolat küzdelemmel jár, de hogy mindig jön valami újabb probléma, ami miatt nem lehetünk nyugodtak, azt már nehezen viselem. 

Újabb rossz hírt közölt velem párom: rosszul számolta a kreditjeit, mégsem lett meg neki a minimum, mert átkerült fizetősre az egyetemen. Én egész évben bíztattam, mindig mellette voltam, mindent megtettem, hogy felépüljön a műtétből, a tanulásra ösztökéltem, sokszor tanultunk együtt, hogy biztosan készüljün a zh-kra vagy a vizsgákra. 

Több tárgyat is utoljára vehet fel, ha nem fog neki sikerülni, akkor pedig kicsapjáák. Megint. Mert 1,5 évig járt már ő egyetemre, csak elrontotta és kirúgták. Másfél évig dolgozott, aztán újra kezdte a szakot, de most megint olyan a felállás, bármit is változtattunk eddig. 

Még azt is bevállaltam, hogy minden zh és vizsga előtt akkor kikérdezem következő félévtől, mert mindegy mennyit tanul, nem tudja visszaadni úgy az anyagot, ahogy azt elvárnák a tanárok. Mert felületesen és hanyagul adja vissza a tudást, valahogy összekavarodnak a fejében a dolgok. 

Segtíek neki, ugyanakkor felháborít, hogy úgy kell csinálnom vele, mint egy kisiskolással. Hiszen tőlem anyáék akkor kérdezték ki utoljára a leckét. De annyira szeretnék neki segíteni, hogy akár még erre a szintre is lealacsonyodom, hogy neki jobb legyen. 

Most is kettős érzelmeim vannak: egyrészt igyekztem megnyugtatni és biztosítani afelől, hogy ezentúl is mindenben támogatom, amiben nincs is semmi hazugság, hiszen bármi rossz történjen is, én mellette akarok lenni és szeretném átsegíteni a nehéz időszakokon. 

De az, hogy folyamatosan nehé időszakunk van, az már tényleg leszívja még az életkedvemet is. Mert az is a baj, hogy mindig másokhoz hasonlítgatja magát; ám a legnagyobb baj az, hogy olyan célokat tűz ki maga elé - legyen az egyetemi vagy az élet más területén lévő dolog -, amiket ennyi erőfeszítéssel, amit ő belefektet, egyszerűen nem lehet megcsinálni. Csak ő ezt nem hajlandó belátni. És perzse, hogy csalódik, ha nem úgy sikerülnek a dolgok és még jobban magába zuhan. Mert ha az embert folyamatosan kudarcok érik, azt nem lehet mindig mosolyogva tűrni. 

Az átsorolással kapcsolatban meg közölte velem, hogy majd felvesz diákhitelt, a suli mellett elmegy dolgozni, és úgy apránként összeszedi a pénzt. De mikorra? Tudom, hogy az ő helyzetében nincsen más lehetőség jelenleg, ha folytatni akarja a tanulmányait, de így hitellel fogja kezdeni az életét. Vagyis ketten fogjuk azzal kezdeni a közös életünket. 

És ez megint nem reális, hiszen ha úgy elrontotta ennyire a tanulmányait, hogy mellette nem dolgozott, akkor mikor fog tanulni, ha szinte sz összes szabadidejében dolgozik? Ha eddig nem ment, akkor munka mellett sem fog menni. Mert hiába mondja, hogy szerinte pont ez a pofon kellett, hogy összeszedje magát: azóta ezt mondja, amióta megismertem. És nem tudom, mi lenne az az esemény, ami végre tényleg arra sarkallná, hogy rendesen végezze a tanulmányait. 

Mert igen, muszáj lesz akkor neki elmenni dolgozni, de akkor az együtt töltött idő jócskán lecsökken, nem tud feltöltődni. 

Ezt nem is ragozom tovább. Összefoglalva annyi, hogy kétségbe vagyok esve, ha a jelenlegi helyzetre és arra is gondolok, hogyan fog ez hatni a közös jövőnkre. Mert bár nem voltam sose a "legyünk sokat egymás szájában" dololgank, de az sem jó, hogy az új helyzet miatt kvázi olyan lesz, mintha nem is lenne párom. Legszívesebben felpofoznám, amiért megint erre a pontra jutott. De annak meg megint nem lenne semmi értelme. Ebben a helyzetben minek lenne egyáltalán? Jelenleg nem tudom. 

Nincs is jobb hely arra, hogy felszedj magadra egy kis súlyt, mintha eljössz nyaralni nagymamádhoz, aki csak kedvesen mosolyog, ha azt mondod: nem vagyok éhes. 

Szombaton eljöttem mamához és kajaterápiára fogtam magam. Mert ahhoz, hogy ne boruljak meg annyira a gyógyszerről való leszokástól, rendesen kell ennem, és ezt itt jobban be tudom tartani, mint otthon, ahol simán elhárítanám szinte az összes kaját és csak mutatóba ennék valamit. Most akkor is magamba erőltetek valamit, amikor egyáltalán nem vagyok éhes. Ez persze kicsit megterheli a gyomrom, de eddig is elviseltem a magasabb gyomorsav szintet. Mellesleg pedig tudom, hogy lehet, hogy pár hétig kicsit hisztis lesz a gyomrom, a szervezetem viszont később meghálálja ezt az erőltetést. Mert a jelenlegi 50 kg-mal kórosan soványnak számítok és fogyni mindig is nagyon könnyen fogytam. 

Most viszont még jobban szükségem van a rendszeres és kellő mennyiségű étkezésre. Hiszen ép testben én lélek, tartja a mondás. 

Nem utolsó sorban pedig itt nyugodtabb vagyok, mint otthon, távol a kiabálásoktól és minden szarságtól. Szóval úgy érzem, jól döntöttem, hogy a leszokás utolsó szakaszát mamámnál töltöm, aki nem csesz le, ha rosszul vagyok, vagy nem úgy viselkedek, ahogy az várható lenne. 

De kemény vagyok, mint a három hetes teveszar a mélyhűtőben: ezen a héten már csak reggel veszek be egy negyed szem nyugtatót, jövő héten pedig már el is hagyom. Nem tudom, az éjszakáim hogyan fognak alakulni, de betartom azt, hogy nappal nem fekszem le alduni, bármennyire is fáradt vagyok, valamint igyekszem később lefeküdni a szokásosnál, hogy biztos el tudjak aludni gyógyszer nélkül is.

Most jön a legnehezebb rész, de bármennyire is érzem azt, hogy megfulladok, vagy remegek, leteszem ezt a tetves bogyót, mert nélküle is képes vagyok élni. És ebben semmilyen rosszullét nem ingathat meg.

Tegnap ismét csökkentettem az adagomat egy negyed szemmel. Az éjszaka még bírtam aludni, de mivel az esti adagból vettem el, nem tudom, hogyan alakul az alvásom az elkövetkezendőkben. 

Először úgy volt, hogy rögtön az estiből veszek el, de aztán azt gondoltam, hogy mégsem a megfelelő alvást kellene először megvonnom magamtól. 

Nappal eddig még csak 2x fordult elő, hogy lefeküdtem egy délutáni sziesztára. Ám ennél többször éreztem azt, hogy aludni szeretnék. De igyekeztem elfoglalni magam, mert annak semmi értelme, ha nappal alszom, éjszaka meg azért nem tudok. 

A reggeli torna még mindig a napi rutin része, de ez úgy érzem, lassan nem lesz elég, mert úgy érzem, hogy mindjárt szétrobbanok és legszívesebben szétvernék mindent a szobámban, vagy ordibálnék akárkivel indokolatlanul. Ezt a haragot inkább igyekszem sírássá átalakítani, hogy legalább az könnyírsen majd rajtam. 

Bár a héten garantált a sírás, mert párom holnap felutazik hozzám, hogy egy hónap távollét után pár napot együtt tölthessünk. És ő mindig addig beszéltet és addig piszkálgatja a lelkem, amíg el nem törik a mécses. Ami persze nem baj, mert még mindig borzasztóan uralkodni akarok magamon, hogy senki se vegye észre, hogy annyira mégsem érzem jól magam. Párom azonban átlát ezen, szóval előtte muszáj lesz bevallanom az igazat, hogy például úgy érzem magam, mint a mosott szar, vagy hogy minden falat nehezen megy le a torkomon, mert rögtön azt érzem, hogy visszakarom hányni. 

Szóval bármennyire nem akarom beismreni, jól fog esni ez a pár nap backup, hogy nem leszek nyomoromban teljesen egyedül.  

A nyár az én esetemben az unásig való sorozatnézést is jelenti. Nem mintha év közben nem fogyasztanék több sorozatot is, de nyáron még jobban jellemző, hogy nekiállok egy nekem tetsző sorozatnak, amit már befejeztek és ledarálom az egészet. Most a Csajok című sorozat van soron. 

Ahogy elkezdtem nézni eszembe jutott, hogy én ezt évekkel ezelőtt elkezdtem nézni, de valahogy nem jött be, mert nem tudtam azonosulni a szerencsétlen, önmagukat kereső, huszonéves lányokkal. 

Most viszont egészen más a helyzet. Mert bármennyire is tépném néha a hajam a főszereplőktől, eszembe juttatják, hogy pár éve milyen voltam és azt, hogy most milyen vagyok. 

Alapvetően nem lenne ebben a sorozatban semmi különleges, mégis megfog az önmagukat kereső huszonévesek életének már-már naturalisztikus ábrázolása. Az, hogy nem olyanok játszanak benne, akik sminkben, megfésült hajjall kelnek ki az ágyból, akik sosem szellentenek és epreset kakálnak. Igen, azt hiszem ez a naturalista szemléletmód fogott meg ebben a sorozatban. Hogy olyan dolgokat is ábrázol, amik felett más sorozatok elsiklanak. Szóval második nekifutásra befejezem ezt a sorozatot. Tudom, a végén az lesz, hogy mindegyik szereplő révbeér, de nem csak a végállomás számít, hanem az odavezető út is. És ez most bénán fog hangzani, de ha látni fogom, ahogy a szereplők révbe érnek a sok balfaszkodás után, az nekem is érőt fog adni és elhinti bennem azt a gondolatot, hogy talán mégsem vagyok teljesen reménytelen eset. 

Miért is tekinthető ez a sorozat még ma is aktuálisnak? Sőt, inkább azt mondanám, hogy most aktuálisabbnak, mint valaha? Mert kiskorunktól fogva azt szajkózzák nekünk, hogyha rendesen tanulunk és jól viselkedünk, akkor bármit elérhetünk az életben. Vagy ami még rosszabb: bárkik lehetünk. 

Nos, hölgyeim és uraim, ez szerintem nincsen így. Régen sem volt így és ma sincs így. Persze bőveb lehetne példákat felhozni, hogy vannak, akik igenis elérnek mindent, amit kitűztek maguk elé, hogy abban a szakmában dolgoznak, aminek tanultak. Ám a többség a középiskola végén is sötétségben áll, hogy mihez is szeretne kezdeni az életével és elmegy egy olyan szakra, vagy kitanul egy olyan szakmát, amit ki nem állhat, de azért is megcsinálja, mert "ha egyszer elkezdtél valamit, kislányom, azt fejezd is be" - ahogy anyáék is mindig mondták. 

Én mégis ellenszegültem ennek a tanácsnak. Igaz, sajnos csak 2 és fél után, mert nem akartam már 1 év után azzal állni a szüleim elé, hogy amit akkor csináltam, az nem fog nekem menni. Mert maximalista vagyok, aki az egyetemig mindig jó tanuló volt (bár sosem kitűnő, de mindig közel jártam hozzá). De az egyetemen jöttek a sorozatos pofonok és hiába igyekeztem, még a fene nagy büszkeségemet is feladva, mivel segítséget kértem egy matekostól, mert tudtam, hogy nekem a matek nem megy és segítség nélkül nem tudok átmenni a vizsgán. Ám végül még ez sem volt elég. 

Fél évig fel akartam kötni magam vagy a Tiszába ugrani, mert kirúgtak az egyemetről, arról a szakról, amiről azt hittem, hogy menni fog, de közben kiderült, hogy mégsem nekem való. 

Utólag persze mindig okosabb az ember, ma már azt gondolom, hogy egy év kémia szak után kellett volna azt mondanom, hogy nekem ez nem megy, nem leszek kémia-angol tanár, helyette jelentkezem angol szakra. De annyira rettegtem tőle, hogy a szüleimnek és a családom többi tagjának csalódást okozom, ha abbahagyom, hogy nem mertem kiállni magamért. Aminek köszönhetően még nagyobb csalódásr okoztam nekik. 

Nem értettem, és a mai napig nem értem, mi történhetett velem. Hiszen én azon "szerencsések" közé tartoztam, aki már kiskorától kezdve tudta, hogy mit akar kezdeni az életével: tanár akartam lenni. És a mai napig az akarok lenni. Ez nem változott. 

A kirúgás kemény lecke volt az élettől, de azt megtanultam belőle, hogy néha tudni kell kiállni magunkért és azt mondani, hogy nekem ez nem megy, bassza meg! Persze ez nem azt jelenti, hogy belekezdek majd ezernyi dologba és majd az első nehézségnél abbahagyok mindent. Ez egyáltalán nem azt jelenti. De tudni kell különbséget tenni pillanatnyi nehézség és egy rossz út között. Mert félelemből, magasabb fizetés, vagy bármi más miatt nem éri egy olyan helyen. Semmi nem éru meg, hogy testileg-lelkileg megnyomorodjunk azért, mert félünk kimondani, hogy valami nem megy. 

Az angol szak aztán bejött. Persze itt is voltak nehézségek, de itt már azt éreztem az idő nagy részében, hogy jó helyen vagyok. És így, mesterszakon még jobban ezt érzem. Érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt csinálom, amiben tényleg jó vagyok, és remélem, segíthetek majd az angol nyelvet tanulóknak a későbbiekben. 

Csak azt sajnálom, hogy évek teltek el, mire ki mertem mondani, hogy nem megy. És ha az ismerőseimre gondolok, akikkel együtt kezdtem az egyetemet, hogy ők már családot alapítottak, hogy már évek óta dolgoznak, én meg ökörködöm, attól viszont még a mai napig sírhatnékom van. Mert még mindig nem dolgoztam fel, hogy nekem nem sikerült valami és rossz útra tévedtem. 

Visszatérve a merengésem elejére: elhúzzák a mézesmadzagot előttünk, hogy belőlünk bármi lehet. Hogy ha ebbe a gimibe és erre az egyetemre járunk, akkor majd sokkal jobban fogunk keresni, mint elődeink, és még egyéb marhaság. Ami persze valakinek bejön, de a többségnek nem. 

Sok ismerősöm van, aki bár elvégzett egy szakot, a munkájának köze sincsen hozzá. Vannak, akik szeretik a munkájukat, mert az egyetemi végzétségükben nem akartak elhelyezkedni, mert út közben rájöttek, hogy utálják az egészet és sosem akarnak a diplomájukkal semmit kezdeni. 

Túl sok az opció. Manapság már szinte tényleg bárhová elmehetsz (itt most országokra gondolok) és azt tanulhatsz, amit csak szeretnél. Ám közben kiderülhet, hogy azzal semmire nem mész, mert a szakma túltelített vagy mert nem vagy elég jó benne, vagy más ok van, ami miatt tök máshol kötsz ki, mint amit kitanultál. Ez néha szerencsés, néha viszont csak megnyomorít. 

Én nem akarok olyan helyen kikötni, aminek semmi köze nincs vagy a gyógyszertári asszisztensi papíromhoz, vagy a nyelvészethez. Ha már ennyi évet elcsesztem egy rossz úton haladva, nem akarom, hogy azok a dolgok, amiket az évek alatt tanultam, feledésbe merüljenek, mert egy teljesen más helyen vagyok.

A lényeg, a sok összevisszaság után: én nem arra nevelném a gyerekeket, hogy bármit elérhetnek az életben, amit csak a fejükbe vesznek. Inkább arra, hogy beszélgessenek minél több emberrel, más és más szakmában dolgozókkal, illetve tájékozódásra, hogy úgy válasszanak utat, ami lehetőleg tetszen is nekik, de a végén nem úgy állnak ott a csinos kis papírjukkal, hogy semmit sem tudnak kezdeni vele. Mert nem lehet mindenki menő ügyvéd vagy informatikus. Mindenki másban tehetséges. Találják meg azt, amiben tehetségesek, amilyen munkatípust jól tudnának végezni, mert passzol a személyiségükhöz. 

Tudom, ez nem kevésbé idilli, mint a bármit elérhetsz maszlag. De én a gyerekem nem akarom hamis ábrándokba ringatni, hogy aztán összetörve lássam. 

Én ezeket tanultam a rossz úton való elindulásból.