A nyár az én esetemben az unásig való sorozatnézést is jelenti. Nem mintha év közben nem fogyasztanék több sorozatot is, de nyáron még jobban jellemző, hogy nekiállok egy nekem tetsző sorozatnak, amit már befejeztek és ledarálom az egészet. Most a Csajok című sorozat van soron. 

Ahogy elkezdtem nézni eszembe jutott, hogy én ezt évekkel ezelőtt elkezdtem nézni, de valahogy nem jött be, mert nem tudtam azonosulni a szerencsétlen, önmagukat kereső, huszonéves lányokkal. 

Most viszont egészen más a helyzet. Mert bármennyire is tépném néha a hajam a főszereplőktől, eszembe juttatják, hogy pár éve milyen voltam és azt, hogy most milyen vagyok. 

Alapvetően nem lenne ebben a sorozatban semmi különleges, mégis megfog az önmagukat kereső huszonévesek életének már-már naturalisztikus ábrázolása. Az, hogy nem olyanok játszanak benne, akik sminkben, megfésült hajjall kelnek ki az ágyból, akik sosem szellentenek és epreset kakálnak. Igen, azt hiszem ez a naturalista szemléletmód fogott meg ebben a sorozatban. Hogy olyan dolgokat is ábrázol, amik felett más sorozatok elsiklanak. Szóval második nekifutásra befejezem ezt a sorozatot. Tudom, a végén az lesz, hogy mindegyik szereplő révbeér, de nem csak a végállomás számít, hanem az odavezető út is. És ez most bénán fog hangzani, de ha látni fogom, ahogy a szereplők révbe érnek a sok balfaszkodás után, az nekem is érőt fog adni és elhinti bennem azt a gondolatot, hogy talán mégsem vagyok teljesen reménytelen eset. 

Miért is tekinthető ez a sorozat még ma is aktuálisnak? Sőt, inkább azt mondanám, hogy most aktuálisabbnak, mint valaha? Mert kiskorunktól fogva azt szajkózzák nekünk, hogyha rendesen tanulunk és jól viselkedünk, akkor bármit elérhetünk az életben. Vagy ami még rosszabb: bárkik lehetünk. 

Nos, hölgyeim és uraim, ez szerintem nincsen így. Régen sem volt így és ma sincs így. Persze bőveb lehetne példákat felhozni, hogy vannak, akik igenis elérnek mindent, amit kitűztek maguk elé, hogy abban a szakmában dolgoznak, aminek tanultak. Ám a többség a középiskola végén is sötétségben áll, hogy mihez is szeretne kezdeni az életével és elmegy egy olyan szakra, vagy kitanul egy olyan szakmát, amit ki nem állhat, de azért is megcsinálja, mert "ha egyszer elkezdtél valamit, kislányom, azt fejezd is be" - ahogy anyáék is mindig mondták. 

Én mégis ellenszegültem ennek a tanácsnak. Igaz, sajnos csak 2 és fél után, mert nem akartam már 1 év után azzal állni a szüleim elé, hogy amit akkor csináltam, az nem fog nekem menni. Mert maximalista vagyok, aki az egyetemig mindig jó tanuló volt (bár sosem kitűnő, de mindig közel jártam hozzá). De az egyetemen jöttek a sorozatos pofonok és hiába igyekeztem, még a fene nagy büszkeségemet is feladva, mivel segítséget kértem egy matekostól, mert tudtam, hogy nekem a matek nem megy és segítség nélkül nem tudok átmenni a vizsgán. Ám végül még ez sem volt elég. 

Fél évig fel akartam kötni magam vagy a Tiszába ugrani, mert kirúgtak az egyemetről, arról a szakról, amiről azt hittem, hogy menni fog, de közben kiderült, hogy mégsem nekem való. 

Utólag persze mindig okosabb az ember, ma már azt gondolom, hogy egy év kémia szak után kellett volna azt mondanom, hogy nekem ez nem megy, nem leszek kémia-angol tanár, helyette jelentkezem angol szakra. De annyira rettegtem tőle, hogy a szüleimnek és a családom többi tagjának csalódást okozom, ha abbahagyom, hogy nem mertem kiállni magamért. Aminek köszönhetően még nagyobb csalódásr okoztam nekik. 

Nem értettem, és a mai napig nem értem, mi történhetett velem. Hiszen én azon "szerencsések" közé tartoztam, aki már kiskorától kezdve tudta, hogy mit akar kezdeni az életével: tanár akartam lenni. És a mai napig az akarok lenni. Ez nem változott. 

A kirúgás kemény lecke volt az élettől, de azt megtanultam belőle, hogy néha tudni kell kiállni magunkért és azt mondani, hogy nekem ez nem megy, bassza meg! Persze ez nem azt jelenti, hogy belekezdek majd ezernyi dologba és majd az első nehézségnél abbahagyok mindent. Ez egyáltalán nem azt jelenti. De tudni kell különbséget tenni pillanatnyi nehézség és egy rossz út között. Mert félelemből, magasabb fizetés, vagy bármi más miatt nem éri egy olyan helyen. Semmi nem éru meg, hogy testileg-lelkileg megnyomorodjunk azért, mert félünk kimondani, hogy valami nem megy. 

Az angol szak aztán bejött. Persze itt is voltak nehézségek, de itt már azt éreztem az idő nagy részében, hogy jó helyen vagyok. És így, mesterszakon még jobban ezt érzem. Érzem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt csinálom, amiben tényleg jó vagyok, és remélem, segíthetek majd az angol nyelvet tanulóknak a későbbiekben. 

Csak azt sajnálom, hogy évek teltek el, mire ki mertem mondani, hogy nem megy. És ha az ismerőseimre gondolok, akikkel együtt kezdtem az egyetemet, hogy ők már családot alapítottak, hogy már évek óta dolgoznak, én meg ökörködöm, attól viszont még a mai napig sírhatnékom van. Mert még mindig nem dolgoztam fel, hogy nekem nem sikerült valami és rossz útra tévedtem. 

Visszatérve a merengésem elejére: elhúzzák a mézesmadzagot előttünk, hogy belőlünk bármi lehet. Hogy ha ebbe a gimibe és erre az egyetemre járunk, akkor majd sokkal jobban fogunk keresni, mint elődeink, és még egyéb marhaság. Ami persze valakinek bejön, de a többségnek nem. 

Sok ismerősöm van, aki bár elvégzett egy szakot, a munkájának köze sincsen hozzá. Vannak, akik szeretik a munkájukat, mert az egyetemi végzétségükben nem akartak elhelyezkedni, mert út közben rájöttek, hogy utálják az egészet és sosem akarnak a diplomájukkal semmit kezdeni. 

Túl sok az opció. Manapság már szinte tényleg bárhová elmehetsz (itt most országokra gondolok) és azt tanulhatsz, amit csak szeretnél. Ám közben kiderülhet, hogy azzal semmire nem mész, mert a szakma túltelített vagy mert nem vagy elég jó benne, vagy más ok van, ami miatt tök máshol kötsz ki, mint amit kitanultál. Ez néha szerencsés, néha viszont csak megnyomorít. 

Én nem akarok olyan helyen kikötni, aminek semmi köze nincs vagy a gyógyszertári asszisztensi papíromhoz, vagy a nyelvészethez. Ha már ennyi évet elcsesztem egy rossz úton haladva, nem akarom, hogy azok a dolgok, amiket az évek alatt tanultam, feledésbe merüljenek, mert egy teljesen más helyen vagyok.

A lényeg, a sok összevisszaság után: én nem arra nevelném a gyerekeket, hogy bármit elérhetnek az életben, amit csak a fejükbe vesznek. Inkább arra, hogy beszélgessenek minél több emberrel, más és más szakmában dolgozókkal, illetve tájékozódásra, hogy úgy válasszanak utat, ami lehetőleg tetszen is nekik, de a végén nem úgy állnak ott a csinos kis papírjukkal, hogy semmit sem tudnak kezdeni vele. Mert nem lehet mindenki menő ügyvéd vagy informatikus. Mindenki másban tehetséges. Találják meg azt, amiben tehetségesek, amilyen munkatípust jól tudnának végezni, mert passzol a személyiségükhöz. 

Tudom, ez nem kevésbé idilli, mint a bármit elérhetsz maszlag. De én a gyerekem nem akarom hamis ábrándokba ringatni, hogy aztán összetörve lássam. 

Én ezeket tanultam a rossz úton való elindulásból.