Körülbelül egy órával ezelőtt értesültem róla, hogy nagypapám ikertestvére is elhunyt. Rosszul lett, mamám bevittette a kórházba, de onnan már nem jött haza. 

Akár hosszú szenvedés után, akár ilyen hirtelen megy el egy szerettünk, ismerősünk, mindig megrökönyödöm. Valahogy sosem tudtam megfelelően viselkedni ilyen eseményeknél már fiatalabb koromban sem. Akkor azért, mert még nem halt meg közeli rokonom, akit láttam volna, hogy a föld alá temetnek, aztán pedig pont az ellenkezője miatt. Sosem mondtam, hogy részvétem, mert nem jött volna őszintén. Mert fiatalabb koromban, ugyanezen okból kifolyólag még nem tudtam, mit érezhetnek mások ilyenkor. És lehet, hogy szoktam hazudni, de ezt mindig pont olyan helyzetnek tartottam, amikor semmi értelme és egyszerűen képtelen voltam kimondani. Azt viszont nem tudom, miért nem tudom a mai napig kimondani, pedig már sajnos haltak meg közeli családtagjaim is, akiknek végigálltam a temetését. Ezért tartanak sokan bunkónak és/vagy érzéketlennek, mert nem mondom ki ezt a szót. Pedig nem bunkóságból teszem. Csak egyszerűen vannak szavak, amiket nem tudok kimondani. 

Ilyenkor persze megrohanják az embert az önostorozó gondolatok is: miért panaszkodok ilyen kis dolgok miatt, minthogy Niagaraként folyik a takony az orromból és szétrobban a fejem? Hiszen inkább örülnöm kéne, hogy érzek bármit is. És ez a felsorolás persze végtelen lenne. 

De igyekszem megállítani ezen gondolatok folyamát és Bátyja életére koncentrálni. Hogy mindig milyen kis mosolygós volt, mennyi finomságot hozott nekünk, milyen vicces sztorikat mesélt. 

Csak egyszerűen felfoghatatlan, hogy egy olyan ember távozott el, aki múlt héten még szemben ült velem a karácsonyi ebéden és jókat mulatott a saját és mások történetein. És hihetetlen, hogy akkor mondhattuk neki utoljára, hogy Csókolom, Bátyja! És már soha többé nem mondhatjuk neki. 

Most inkább be is fejezem az írást, mert már nem látok rendesen. Viszont ma este meg fogok emlékezni Bátyjáról, a szép emlékekre gondolok és arra, hogy most már találkozhat papával, a feleségével és más szeretteivel a másvilágon. Nyugodj békében, Bátyja és lelj nyugalomra. Az idegeskedést hagyd az élőkre, már nem kell szenvednek vagy aggódnod semmi miatt. 

U.i.: Hallani/olvasni sem szeretem a 'részvétem' szót, kérlek tartsátok ezt tiszteletben. Nem sajnáltatni akarom magam, csak leírtam, hogy mik kavarognak a fejemben, mint ahogy eddig is tettem és a jövőben is tenni fogom, bármilyen témáról is legyen szó, mert lehet, hogy van cukormáz az életben, de a máz alatt annak a tortának egy része már nagyon penészes. De a péneszes részek nélkül nem ér semmit a máz sem. Legalábbis nekem nem. 

Remélem, mindenkinek kellemesen telt a szilveszter estéje. Én nyugisan töltöttem, még az éjfélt sem vártam meg. Pedig emlékszem, hogy kiskoromban mennyire izgatott voltam, amikor átléptünk egy új évbe. Mostanra ez már szinte teljesen kiveszett belőlem. Azért szinte, mert valahol mégis bennem van a társadalmi nyomás, hogy ez egy különleges nap, amit meg kell(ene) ünnepelni. A másik oldalról viszont ott van az, hogy ez a nap sem különbözik a többitől. Jelenleg csak az jut eszembe, hogy szokásosan, márciusig még 2018-at fogok írni a dátumozásnál és ha valaki megkérdezi, hogyan töltöttem a szilvesztert, akkor azt mondhatom csak, hogy ugyanúgy, mint bármelyik másik napot töltöttem, amikor nem kellett iskolába mennem. 

Ezt persze lehet szomorúnak találni, de én mégsem vagyok az. Párommal remekül töltöttük a napot, pedig nem dorbézoltunk vagy mentünk el buliba. Meg már csak azért sem bántam, hogy lefeküdtünk hamarabb, mert nehéz úgy élvezni a látványt, ha közben tudod, hogy a kutyád mennyire fél. Mert megint lenn voltunk nála vagy egy órát, hogy egy kicsit lenyugodjon szegény. 

Nem bántam, hogy sorozat nézéssel és játékkal töltöttük az óév utolsó (és nem mellesleg az újév első napját is), hogy semmi extrát nem vittünk bele; csak élveztük egymás társaságát és az időt, amikor nem kell semmi miatt aggodalmaskodni és koncentrálhatunk egymásra. 

Fogadalmakat sem szoktam nagyon tenni. Viszont egy tanácsot megszeretnék fogadni erre az évre: mivel hajlamos vagyok inkább a negatívumokra koncentrálni, azokon rágni magam és a pozitív történéseket semmibe venni és/vagy természetesen kezelni, minden héten felakarok írni legalább egy jó dolgot, ami az adott héten történt velem, és ezeket a dolgokat időnként visszanézni, hogy mégsem olyan nyomorúságos és sívár az életem, mint ahogy azt sokszor gondolom. Ha máshogy nem megy, így kell emlékeztetnem magam a kellemes és boldog pillanatokra. A pozitív emlékekre most különösen nagy szükségem lesz, mert a gyógyszerről való leszokás túlságosan negatívvá tesz, így ha látom, hogy igenis jó dolgok is történnek velem, az talán egy kicsit engedi majd látni a felhők mögött a napsugarakat. 

Az évek alatt bosszantó szokásommá vált, hogy akkor sem tudok szinte egyáltalán kikapcsolni, ha lenne módom rá. A szüneteket is határidőkkal tűzdelem, úgy fogom fel már a kikapcsolódásra szánt könyvek olvasását is, mintha valami kötelező iskolai feladat lenne, amit egy bizonyos időn belül el kellene olvasnom. És így vész el a kikapcsolódás élménye is, pedig már annyira vártam ezeket a heteket. Mert végre nem kell beaadandókat írnom és vizsgákra készülnöm, nem kell mindenfelé rohangálnom, hogy minden el legyen intézve időben.

Csak nem tudom, hogyan is változtathatnék ezen a hozzáálláson. Egy csomó összegyűlt olvasmányom van, amiket már hónapok óta elakarok olvasni, ehelyett azon kattog az agyam, hogy milyen lesz a következő félév, milyen tennivalók várnak rám, miket kell elintéznem majd félév kezdés előtt, és még sorolhatnám. 

Pedig jó lenne, ha nem kipipálandó feladatnak fognám fel a sok rám váró, fantasztikus könyv olvasását, mert ezzel odaveszik az a cél, amiért olvasnám őket. 

Február elejéig csak pihennem kellene, már csak azért is, mert leszokóban vagyok az egyik gyógyszeremről, aminek komoly elvonási tünetei vannak. Ezt pedig nem könnyítem meg azzal, ha még most is rohannék; akár a könyvek elolvasásával, akár mással. 

Talán csak furcsa, hogy kiszakadtam a rohanásból, amiből már annyira kiakartam szakadni és egyszerűn az agyam nem tudja felfogni, hogy most lassíthat. Mindenesetre plántálni fogom belé, hogy szokjon hozzá, hogy még egy ideig nem kell a szokásos dolgokat pörgetnie a fejemben. A következő időszak a feltöltődésé kell hogy legyen, máskülönben nem tudok azokra a dolgokra koncentrálni, amiken most is agyalok. Úgy tűnik, ez is ilyen ördögi kör, amiből nem tudom, hogyan is törhetnék ki. 

Írni is akarok az olvasás mellett. De megbénít a tudat, hogy mindjárt a történet végére érek. Annak a történetnek a végére, ami már évek óta formálódik a fejemben és a bepötyögött betűkben. Úgy érzem, hogy ha befejezem, akkor üres leszek. Pedig ha jobban belegondolok, a világban, amit megalkottam még számtalan lehetőség rejtőzik, ahogy a történelmi időben is, aminek csak egy kicsiny részét dolgoztam fel. Mégis félek és ez visszatart attól, hogy megnyissam a dokumentumot és leüssem az utolsó pontot. Pedig az írás mindig kibékít. 

Szóval a következő napokban megpróbálom leküzdeni ezt a félelmem és leütni azt az utolsó pontot, illetve nem úgy olvasni az általam választott könyveket, mintha egy két nap múlva esedékes vizsgára kellene őket elolvasnom és felmondanom a fontosabb dolgokat. Hiszen senki sem fogja visszakérdezni, senki sem fogja számon kérni rajtam, ha valamire nem fogok emlékezni. Csak el kell merülnöm azokban a világokban és élvezni az utazást. Más pedig nem számít. Egyáltalán. 

Ebben az évben is elérkezett ez az ünnepi időszak is, ami igazából nálunk több feszültséget szült, mint szeretetet vagy békességet (bár gondolom ezzel egyáltalán nem vagyok egyedül). 

Már évek óta nem azért várom ezt az időszakot, mert finomakat eszünk, közösen nézünk karácsonyi filmeket és hasonlók. Ez is, mint a többi ünnep már csak arra szolgál, hogy azért örüljek, hogy nem kell iskolába mennem és/vagy dolgoznom. Mert valahogy a folyamatos ordibálás és egymás becsmérlése nem igazán méltó a "szeretet ünnepéhez". 

De szerencsémre legalább a fa feldíszítésével elégedett volt anya. Mással nem nagyon. Ment a hiszti, hogyan kéne állni annak a rohadt fának (bocsánat, ha valakinek az ilyen melléknevek használatával a lelkébe gázolok, de belőlem ezt hozza ki), hogy semmit nem segítünk és ha csinálunk valamit, az sem úgy van, ahogy ő elképzelte. 

Szóval csak próbálom túlélni ezeket a napokat, élvezve a néha a házra telepedő csöndet, amikor olvashatok, vagy csak a gondolataimba merülhetek. 

Ezért is tértem vissza hosszú idő után ide, mert az elmúlt év rohanása azt eredményezte, hogy már elvesztettem a lábam alól a talajt. Így úgy határoztam, újra elmélkedéseim helye lesz ez az oldal. 

A mai, rövidke bejegyzés végére pedig annyit, hogy köszönöm mindenkinek, akik töretlenül jártak fel naponta az oldalra, hogy megnézzék, mikor jelentkezem újra. Nagyon sokat jelent, tényleg. Fogalmam sincs, milyen gyakorisággal fogok írni, de bőven van mit lerendezni magamban, jó és rossz dolgokat egyaránt, amit ismét jobbnak látok lerögzíteni ide, ebbe a zugba, mert a nyitás óta ez volt az én váram, ahol nem kellett szégyenkeznem egyetlen kósza gondolatom vagy érzésem miatt sem. Szóval újra itt vagyok az agymenéseimmal és mindennapjaim ecsetelésével.  

Hello bitches, I'm finally back!