Olyan érzés ez, mint mikor sokáig jártál sötétben, mert inkább a szemed elé raktad a kezed, mert úgy hitted, ezzel megmenekülsz a rossz dolgok látványától. Ám ha még a szemed csukva is tartod, elbarikádozva, hogy ne lássa a körültte lévő világot, a többi érzékszerved akkor is reagál az ingerekre. 

A szagokra, amik néha ugyan kellemesek, de egy idő után mégis megcsapja orrodat a rothadás bűze. 

A hangokra, amik idővel olyan fülsértővé válnak, hogy azt kívánod, bárcsak több kezed lenne, hogy azokat is eltakart. 

Ám még ilyenkor is ott van a bőröd, és bármennyire is utálod, ha hozzádérnek, vannak pillanatok, amikor akaratlanul is érzel olyan dolgokat, amiket nem szerettél volna. 

Úgy érzem, minden érzékem kezd kiélesedni, ahogy múlik a tompító hatás. Olyan dolgokat veszek észre, amik felett már régóta szemet hunytam, amiket igyekeztem távol tartani magamtól. 

Ám a valóság kíméletlenül töri át a burkot, és úgy érzem magam, mint egy fuldokló, aki megroppan a ránehezedő víztömegtől. Minden pillanatban olyan nyomást érzek a mellkasomon, mintha össze akarnának roppantani. De ez belülről jövő nyomás is, ami nem egyenlíti ki a kívülről rámnehezedő víztömeget; inkább csak még nehezebbé teszi, hogy levegőhöz jussak. 

Annyi minden akar egyszerre kitörni belőlem, de a kívülről körbevevő víz nem engedi, hogy kiszabaduljanak. Mert egy olyan tartályban vagyok, ami már egy csepp vizet sem képes befogadni. 

De az én feladatom az, hogy széttörjem a burkot, a tartályt, hogy végre szabadon lélegezhessek. Azonban tudom, hogy ez nem egyik napról a másikra fog megtörténni. Hiszen először még el kell jutnom a tartály széléhez, hogy elkezdhessem ütni és kiszabadulva megszűnjön a nyomás egy része. Hogy aztán teret engedhessek a belülről feszítő nyomásnak. 

Az első hetet minden nagyobb problematika nélkül átvészeltem. Csak kétszer fordult elő, hogy azt hittem, visszajön az étel, de a légzőgyakorlat és a szóda ezeken is átsegítettek. 

Továbbá tényleg nem hittem volna, hogy a mozgás ennyit fog segíteni az elvonási tünetek átvészelésében. Pedig eddig is tisztában voltam vele, hogy miért szajkózták sokan, hogy sportolnom kellene. Elvégre már azért is hasznos, mert az endorfin, ami sportolás közben felszabadul, többek között fájdalomcsillapító hatással is bír. És a csokievés nem ér fel egy jó biciklizéssel vagy a kutyámmal való futással. 

Igazából az első tüneteim akkor erősödtek fel, amikor abbahagytam a kézilabdát és csak a testnevelés órákon mozogtam. Ám ez az edzésekhez és meccsekhez képest nyilván szignifikáns csökkenés volt még így is. Most, hogy minden nap aktívan mozgok, rájöttem, hogy tényleg mennyire rosszul tettem, hogy nem folytattam valami mozgást a kézilabda helyett, ami kicsit egyensúlban tarthatott volna. 

Az egész szervezetem hálás, hogy újra mozgok és nem csak egész nap a gép előtt ülök, amikor az a legnagyobb mozgásom, hogy elmegyek a boltba. Élvezem az izomlázat, az erőlködést, hogy pár felüléssel többet csináljak. 

Azonban ez nem elég. Tudom, hogy a lelkemmel is kellene foglalkoznom, hiszen ha nem tisztázok magamban pár dolgot (mert szakemberek ide vagy oda, valamit akkor is magadban kell lezárnod), akkor pár hónap múlva a leszokás után ismét ott ülhetek a pszichiátria járóbeteg várójában, újabb adag nyugtatóra várva. 

Mert tök jó, hogy ennyire odafigyelek a mindennapos sportra és az étkezésemre, hogy minimalizáljam a hányingert, a hasmenést vagy a fejfájást; ha a lelkemmel nem foglalkozom, sőt ignorálom (mint ezen a héten is) a bennem végbemenő lelki folyamatokat, akkor nem lesz előre haladás, bármennyit is futok és bármennyire is étkezem helyesebben. 

A lelki dolgokra eddig csak ennyiban figyeltem oda, hogy sokat olvasok, de ez is inkább csak menekülés a valóság elől egy másik világba, ami bár nagyon megnyugtat, annyira jó eredményeket mégsem hoz. 

Szóval bármennyire is felkavaró, a lelkivilágommal is foglalkoznom kell, ami igazából sokkal nehezebb meló, mint az, hogy sorozatnézés közben tornászom. 

Ahogyan már előzőleg pár bejegyzésben említettem, a nyár szinte csak a gyógyszerről való leszokásról fog szólni. És tegnap este el is kezdtem. 

Remegő kézzel törtem ketté a délutáni adagot, de meggyőztem magam, hogy kemény vagyok, hiszen ezelőtt is ment már. Évek óta szedem ezt a szart, de nem akarom tovább hagyni, hogy bogyók határozzák meg az életem.

Igazából még semmi tünetem nem lenne, ha nem gondolnék önkéntelenül is túl sokat arra, hogy már kevesebb gyógyszert szedek. Ilyenkor már-már pánikba esek és látom magam előtt a katasztrófát. Persze ez normális reakció, mert bármennyire is nem akarom, hogy a részem legyen, az ember nem válik meg könnyen olyan dolgóktól - legyenek azok jók vagy rosszak, amik már évek óta meghatározzák a mindennapjait. 

Viszont ma is tornáztam és a kutyámmal is futottam egy kicsit, hogy csökkentsem magamban a feszültséget. Sőt, még a légzőgyakorlatot is elvégeztem, amit még évekkel ezelőtt mutatott nekem a pszichológus. 

Most győzködöm magam, hogy minden rendben lesz. Ennek ellenére jelenleg úgy látom ezt az egészet, mintha a világ dőlne össze. Ugye milyen szomorú, hogy ennyire függök bogyóktól? 

Arra jutottam, hogy már hetekkel a leszokás elkezdése előtt elkezdem a tornát, hogy a szervezetem hozzászokhasson az extra terheléshez. Nem szólva arról, hogy ha már most elkezdem, akkor a leszokási iőszakban hosszabb edzéseket is képes leszek megcsinálni, amire szükségem is lesz, ha túl akarom élni a nyarat. 
 

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire hiányzott a testemnek és a lelkemnek egyaránt a rendszeres testmozgás. Még az izomlázat is élvezettel viselem és elégedett vagyok magammal, hogy végre nem jövök magemnek semmilyen kifogással, hogy most ezért vagy azért nem mozgok. Mert eddig mindig volt valami kifogásom, hogy miért nem kezdek el mozogni. Ennek az ideje azonban lejárt, mert a leszokást máshogy nem lehet kibírni. További hozadéka pedig az lesz a rendszeres sportolásnak, hogy talán még azt az alakomat is visszanyerem, amilyen kézilabdás időszakomban volt és nem leszek egy pálcika. Az étvágyamon is biztosan javítani fog, ami igazán jól jönne, mert hízni nagyon nehezen hízok (ezért tudom, sokan megköveznének), fogyni viszont nagyon gyorsan tudok. 

Szóval ez az első előkészítő lépés a leszokás előtt, amit biztos meghálál majd a szervezetem és nem fog annyira kikészülni, mint legutóbb. Amit nem hagyhatok, hiszen az egyetem utolsó éve lesz és bele kell húznom, ha mindent jól akarok megcsinálni. Ahhoz pedig nem lehetek szétcsúszva. Már csak az a kérdés, mennyire készítenek ki az otthoniak bő két hónap alatt és mennyire segítenek (vagy éppen nem), hogy megszabaduljak a gyógyszerektől. 

Kiskoromtól kezdve imádok olvasni. Fiatalabb korában apukám is sokat olvasott, valószínűleg ez volt az egyik hatás, ami miatt én is elkezdtem ilyen aktívan olvasni. 

Aztán persze jött az a tényező, hogy sosem én voltam egy-egy tásaság lelke, mert nemigazán tudtam hozzászólni a felvonultatott témákhoz. Egy idő után pedig egy jó könyv társaságát többre értékeltem, mint más emberekét. (Nem kell félreérteni, nem utálom az embereket, hiszen akkor hogyan is lehetnék tanár?)

Végül pedig jött az, hogy szerettem a saját, illetve egy-egy könyv világába elmenekülni a "rút" valóság elől. Így inkább a szereplők életébe képzeltem bele magam, míg végül én is elkezdtem megalkotni a saját szereplőimet. 

A lényeg, hogy a mai napig könyvmoly vagyok és folyamatosan vadászok olyan művek után, amikbe el tudok kicsit vonulni a világ elől. 

De ennyi. Imádok olvasni és írni is (nyáron is lesz írói projektem, mert már hiányzik az alkotás), de annál tovább, hogy egy-egy könyv elolvasása után kifejtettem, hogy mit találtam benne jónak, vagy éppen rossznak, mert csalódás volt számomra az adott mű, sosem akartam belemenni az irodalomba. 

Ez az eszmefuttatás a tegnapi irodalmas vizsgám hatására fogalmazódott meg bennem. Mert szinte vért izzadtam, mire nagyjából a fejembe véstem a különböző korokhoz tartozó műveket és fejtegetéseket, mert ennyire sosem vágytam az irodalmi művek elemzésére. Én azért olvasok, hogy kikapcsolódjak, meg persze mindig örülök, ha vannak tanulságok egy-egy műben, ami arra késztet, hogy bizonyos dolgokat az életemben átgondoljak és másképp csináljak. De ennyi és nem tovább. 

A tegnapi vizsgám azonban meglepően jól sikerült, simán ötöst kaptam, még magamat is megleptem, hogy mennyire összeszedetten válaszoltam az egyes kérdésekre és formáltam véleményt. Ennek hatására tanár úr teljesen el volt ragadtatva (meg persze az akcentusomtól, amire már a félév közben felfigyelt) és megkérdezte, hogy mi a szakdolgozati témám, mivel szeretnék foglalkozni. Ebből már leszűrtem, hogy tévesen azt feltételezte, hogy én irodalmi beállítottságú vagyok. Így hát rögtön közöltem vele, hogy alkalmazott nyelvészet szakirányon vagyok, ami eléggé felpaprikázta. Már szinte láttam az arcán, hogy ki is talált nekem egy jó témát az irodalomelméletek berkein belül, ezért sajnos le kellett törni a lelkesedését. 

Persze az egómnak jól esett (kinek nem esett volna jól egy kis fényezés?), hogy "téríteni" próbáltak a nyelvészettől, ám továbbra is határozottan kiállok a nyelvészet és amellett, hogy az olvasáson és íráson túl nem szeretnék irodalommal foglalkozni, elemezgetni az egyes korok műveit. Csak élvezni akarom az egyes műveket, illetve alkotni. Ennyi nekem bőven elég.