Mérhetetlenül nagy bűntudatom van már attól is, hogy másra gondolok. De még ha sikerül is elterelni a gondolataimat, ha meglátom, a testem akkor is jelez. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte már kiver a víz és a mosolygást sem vagyok képes abbahagyni. 

Ennél a témánál is eszembe jut az a mondat, hogy: Minden fejben dől el. De ha a testem cserben hagy? Ha hiába határozom el magam, hogy nem gondolok rá, hogy nem fog érdekelni, hogy ő is a közelemben van? A testem akkor is jelez, a testem nem tudom becsapni. 

Ezen a héten már nagyon éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam ez az egész. Már akkor meglódult a szívem, amikor cigizés közben láttam, ahogy ő a busz felé tartott. Egymásra mosolyogtunk, aztán annyi. Legalább akkor kedves, amikor nincs mellette a banda valamely másik tagja. 

Aztán mikor a délutáni órámra mentem, megláttam a zebra másik oldalán és nem tudtam nem vigyorogni. Elmentünk egymás mellett és megint mosolyogtunk. 

De ez szerencsére csak akkor van, ha ketten vagyunk. Ha már velem van a párom és/vagy vele a barátnője és a haverjai, akkor nem köszönünk és nem mosolygunk. Ránézünk egymásra, mint akiket hasba vágtak, de aztán úgy teszünk, mintha a másik nem lenne ott. Egészen addig, amíg nem nézek fel és nem találkozik a tekintetünk. 

Ez így van jól. Majd elmúlik. Mindkettőnknek van párja, akiket szeretünk. Ez csak egy fellángolás, aminek nincs jelentősége és nem is lesz. Mert bár nem ismerjük annyira egymást, tudom, hogy ő nem tudna úgy boldoggá tenni, mint a párom. És ezzel vége is a történetnek. Már csak arra leszek kíváncsi, a történet végére mikor kerül oda az a pont, hogy lezárja ezt az egészet...

Az Elle magazin novemberi számában olvastam egy cikket arról, hogy a pozitív életszemléletet mára már sokan úgy használjuk, hogy a negatív érzelmeknek már nem is akarunk helyet adni, mert az csak belerontana a nagy pozitív agyunkba. 

Véleményem szerint ez tényleg így van. Nyilván nem mindenkinél, de engem is megfertőzött, tehát egyáltalán nem szándékozom kivonni magam ezalól a jelenség alól. Vegyük csak a facebookot, hogy csak egy fantasztikumot említsek a sok közül. Persze vannak, akik sokat panaszkodnak, de ha egyszer szánnánk időt arra, hogy mindegyik ismerősünk üzenőfalát végigböngésszük akár csak az elmúlt hónapban, sorra jönnének szembe velünk a mosolygós képek, pozitív életbölcsességek vagy a fantasztikusan megszerkesztett profilképek, amelyekre több száz like érkezik és megannyi hozzászólás, hogy az illető milyen gyönyörű. Nem számít, hogy mondjuk az illető egyébként hogy szokott megjelenni az utcán vagy egyes eseményeken (most az iskolát is eseménynek tekintem). (Én is szeretem az idézeteket, azzal a különbséggel, hogy én a negatív érzelmeket keltőket előnyben részesítem, ahogy ez a blogon is látszik).

Ha valaki nyarvogni kezd, akkor akarva akaratlanul is felbosszantjuk magunkat, hiszen mi tele vagyunk pozitív energiával, most kaptunk megannyi dícséretet, hogy milyen gyönyörűek vagyunk, mit akar ez itt a depijével? Persze néha megvígasztaljuk őket egy-két sablon kedves szóval vagy egy hangzatos idézettel, hátha beléjük is csepegtethetünk egy kis pozitivitást. Aztán vagy sikerül, vagy nem. De élőben már szó sem lehet róla, hogy találkozzunk az illetővel és úgy érdeklődjünk problémájáról, mert az túl sok idő, mellesleg, ha már az üzifalból így dőlnek ránk a másik negatív energiái, mekkora adagot kapnánk, ha mondjuk át kellene ölelnünk miközben sír. Teljesen belerondítana az összképbe. Inkább elmegyek azokkal a barátaimmal szórakozni, akik mindig mosolyognak, hogy újabb fantasztikus képeket posztolhassunk, lássa a nagy világ, hogy mi mennyire boldogok is vagyunk. 

Mert valljuk be, sokszor felvesszük azt a mosolygós maszkot. Nem beszélve arról, hogy nekünk is meg van a maga baja és ha éppen úgy áll a helyzet, hogy a saját maszkunkat is nehéz fenntartani, inkább elhesegetjük a negatív személyeket, mert van elég bajunk így is, nem akarjuk még a másik nyavalyáját hallgatni. 

Olyan "barátokat" gyűjtünk magunk köré, akik szintén sugározzák ezt a pozitív energiát, de annyira, hogy már a fantasztikus képek nézegetése közben kiég tőle a képernyő - a szemünkkel együtt. Minek kellene nekem olyan dolgokkal foglalkoznom, amik csak bezavarnak az erőbe?

Ám erre is született iparág: a fizetett barátok. Azokat a funkciókat látják el, mint az igazi barátainknak kéne, azonban ellentétben velük, ezek az emberek akkor is velünk vannak, amikor legszívesebben kiugornánk a tizedikről az ablakon. Őket nem zavarják negatív rezgéseink, mondhatni ők ebből táplálkoznak (de semmiképp sem dementorok!).

Ezért virágzik a pszichológia: mert az embereknek fizetniük kell, hogy valaki tényleg meghallgassa őket és aki segíteni is próbál, mert nem küldi el őket az első mondat után, hogy bocs, ma túl jó napom van, ne rontsd el ezzel a szarral.

S bár pénzt adunk nekik ezért a kapcsolatért, néha jobban teljesítik elvárásainkat, mint azt előre gondoltuk volna.

P.S.: Persze vannak kivételek, mert nekem is volt/van még egy-két olyan ember az életemben, aki nem lök el olyankor magától, amikor neki jó napja van, mert nem zavarják a negatív energiáim. És persze tisztelet a pszichológusoknak is, senki ne vegye személyeskedésnek vagy a szakma elleni kritikának, nem ez volt a célom ezzel az írással.

A kis lelkizés hatására kitört belőlem, hogy az elmúlt hónapokban miért nem tudtam rávenni magam arra, hogy ápoljam a régi kapcsolataimat vagy újakat alakítsak ki. Most tekintsünk el attól, hogy szégyellem, hogy vannak olyan problémáim, amikre a többség csak legyint és azt mondja, hogy hisztizek. 

Már említettem, hogy elmúlt évben nagyon leépültek a kapcsolataim és újakat sem igazán alakítottam ki. Az elején próbálkoztam én, de beigazolódott az én esetmben is, hogy a facebook-társadalom csak rombolja a személyes kapcsolatokat. Hiába írtam rá a "barátaimra" (már muszáj idézőjelbe raknom, mert már nem nevezhetők azoknak), vagy még válaszolni sem voltak hajlandóak, vagy mint állítólagos legjobb barátnőm írta: bocs, zajlik az élet. Amibe ezek szerint én már nem férek bele. Szóval egy kibaszott nagy hiba, ha bárki is azzal álltatja magát (legalábbis én már biztosan nem fogom), hogy vannak olyan emberek, akikben maradéktalanul megbízok és évekkel később is tartani fogjátok a kapcsolatot. 

Ugyanis az ember mocskos egy jószág: csak akkor fog neked bármit is adni, ha cserébe legalább olyan értékűt kap viszonzásul vagy még többet. Én most tehát úgy érzem, hogy téves az az elképzelés, mely szerint ha önzetlenül adsz, akkor boldogabb és felszabadultabb leszel. Mi abban a boldogság és felszabadító, hogy ha kell valami (az én esetemben legtöbbször angollal kapcsolatos dolog), akkor egy kicsit nyaliznak, aztán viszont újra eldobnak mint egy rongyot az ágy alá, amit csak akkor vesznek elő, ha nem találnak másik balekot, aki segít nekik és elég lenne egy köszönöm. 

Mert én is egy balek vagyok. Megcsinálok mindenkinek mindent, de aztán megint csak akkor érdeklem őket, ha valamit ők nem tudnak/akarnak megcsinálni. Legszívesebben kiírnám, hogy kedves barátaim, biztos ismertek más embert is, aki tud angolul, szóval ha ezután valamit le kell fordítani, forduljatok feléjük bizalommal, mert ha amúgy meg szartok a fejemre, akkor se kell érdeklődni irántam és nyalizni, ha valamit le kell fordítani. 

Pedig nem az érdekkapcsolatokról kellene szólnia az életnek, de nekem is meg kell keményítenem magam és néha nekem is ilyennek lenni, még ha le is köcsögöznek, mert különben mindennel foglalkozom csak a saját dolgommal nem, meg úgyis csak a földbe leszek döngölve, mert velem ugye meglehet ezt tenni.

Elég katasztrofálisan indult az idei Halloween. A díszítést szépen megcsinálták a többiek, viszont a zsűritagok sem öltöztek be, valamint beöltözők is csak tízen voltak és - hogy nagyon finoman fogalmazzak - nem is volt egyik sem nagy durranás. Szóval a jelmezverseny része hihetetlen gyorsasággal lezajlott. Emlékszem, hogy két évvel ezelőtt mikor én zsűriztem, minden zsűritagnak kötelező volt beöltözni és a versenyzők is több, mint harmincan voltak. Szomorú, de tény (mert nem csak én vettem észre ezt), hogy azok az emberek már elmentek, akik vitték az ilyen eseményeket, és valahogy nem akarnak új emberek részt venni az ilyenekben. Vagy igényesebben semmiképpen sem. Sajnáltam, hogy végül párommal nem öltöztünk be, pedig simán levertünk volna mindenkit, mert maximalista ember lévén nem egy sebtében összehányt jelmezzel állítottam volna le. Remélem, a farsang ebből a szempontból jobban sikerül. 
Talán az volt a legnagyobb baj, hogy nem csütörtökön tartották, hanem szerdán, és csütörtökön még sokkal több embernek van kötelező órája, így inkább le se jöttek. Tanulság: tartsák meg a csütörtököt bulinapnak. 

Az utána lévő bulit viszont határozottan élveztem. Csocsóztunk is párat, meg letáncoltuk a lábunkat. És ebből az estéből kiderült, hogy tényleg jó ötlet volt párommal megegyezni abban, hogy az eseményekre nem jön le, hanem csak a bulira, mert nem volt hiszti vagy beszólás. Kissé keményebb tekintet persze volt, mert ha azalatt a pár óra alatt a delikvens nem ment volna el mellettünk vagy 30x, akkor még nyugodtabbak lettek volna a kedélyek.

Ami furcsa és ami miatt szégyellem is magam, hogy most én húztam magamhoz a páromat és másztam a szájába. Megakartam nyugtatni a lelkiismeretemet, mert már megint voltak esetek, amikor a delikvenssel hosszabb ideig néztünk egymás szemébe a kelleténél. Ennek ellenére még mindig úgy vagyok vele, hogy nézni még szabad, meg biztos elmúlik ez a fellángolás szerű dolog. Mert szerintem nem lehet kivédeni ezeket. Attól, hogy valakivel együtt vagy és együtt is terveztek maradni, nem létezik, hogy egyszer-egyszer ne érezzél többet valaki más iránt is, ha valaki nagyon felkelti az érdeklődésedet. Biztos páromnak is lesz majd olyan nő, aki felkelti majd az érdeklődését, ez mégsem jelenti azt, hogy nekem majd félnem kellene, hogy megcsal. Vagy csak én vélekedem rosszul ezekről a dolgokról?

Már kilenc éve, de még mindig rosszul esik, hogy sokan azt hiszik, azért pihenek annyit, vagy azért nem járok előadásokra mert lusta vagyok. Persze, sosem voltam egy nagyon szorgalmas ember, de mivel nem tudják, hogy miért csinálom azokat a dolgokat, amiket, ebben az esetben ne a tetteimből ítéljék meg, hogy milyen ember is vagyok valójában. 

Én egy megbízható ember vagyok, akire számíthatnak a barátai, ismerősei, aki jól tud hallgatni, aki nem mond kliséket másoknak, hanem inkább nem szól semmit. Aki teszi a dolgát, amikor csak képes rá. 

És ismerjük be, hogy még ebben az állapotomban is képes vagyok jó eredményekre. Előző félévben is az összes szemináriumom ötös lett, meg a vizsgáim is két tárgy kivételével jól sikerültek. Pedig a legtöbb nap az nem is élet, hanem inkább túlélés számomra. És még így is sok szaktársamat megelőztem.

Nem túlélni akarok, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy ne gáncsoljam el folyton magamat. Szóval senki se ítélkezzen rajtam, mert mivel nem szoktam reklámozni és visszaélni azzal, hogy állandó betegségem van, tényleg úgy tűnhet, hogy szimplán csak egy link vagyok, aki inkább bulizik vagy alszik, de órára sose jár. 

Viszont tényleg nem kellene, hogy érdekeljen mások véleménye. Gondolják csak azt, hogy egy szar alak vagyok, aki azért nem jár órákra, mert szarik bele. 

Ebben a félévben is megfogadtam, hogy bejárok az összes órámra, de mivel május óta indokolatlanul szédülök, és már többször el is ájultam, így ami nem kötelező, attól megkímélem magam. Ennek ellenére már egy szemináriumomat is elbuktam. De ha egyszer nem bírok felkelni az ágyból, mert szédülök, akkor nehezen fogok ott mosolyogni az első sorban. Az a szomorú, hogy fogalmuk sincs, hogy mitől van ez, de mivel semmi nem mutatható ki, feltehetően ez is pszichés reakció, így csak azt a tanácsot kaptam, hogy egyek rendesen és ne idegeskedjek. Könnyű azt mondani. A mai világban, hogy legyünk bármikor is nyugodtak?

Viszont egyre többször működik a mantra, hogy én erősebb vagyok a betegségnél. Ezért kezdtem új szakot, miután kirúgtak és az állapotom is sokat romlott. Mert bár sokszor elesek, de mindig felállok belőle, mert én akarom, hogy legyen valami belőlem. Mert nem akarok egy szobában meghülyülni, bármennyire is kényelmes lenne az elején. És lehet, hogy most még a legtöbb nap küzdés, de hiszem, hogy eljön majd az az idő, amikor minden elmúlik és maximálisan tudom végezni a teendőimet. Ha pedig nem, akkor is tovább fogok menni és annyit tenni, amennyire ebben az állapotban képes vagyok. 

A legnagyobb dolog, amivel meg kell küzdenem, hogy maximálisan elfogadjam magam ilyennek, és ebből az állapotomból hozzam ki a maximumot. Végtére is vannak dolgok és emberek, akik/amik nem lennének az életemben, ha nem lennék beteg. Arra kell koncentrálnom, hogy mim van és nem arra, ami nincs vagy sose lesz. 

Valahol szégyellem, hogy ilyen vagyok, ezért nem is használtam ki, hogy kivételezzen bárki is velem emiatt. Mert hosszútávon több kár származott volna belőle, mint haszon, és az egyáltalán nem hiányzott volna. És azt is az eszembe kell vésnem, hogy ne érezzem rosszul magam, ha méricskélnek, vagy megjegyzéseket tesznek. Én tudom, hogy miért teszem, amit teszek, a többi meg azt gondol, amit akar. 

Összegzésül: akik csúnyán/lesajnálóan néznek rám, mert nem vagyok mintadiák, bekaphatják a nemlétezőt, mert fogalmuk sincs róla, min megyek minden nap keresztül. És sokuknál még így is jobb vagyok, az pedig már nem az én problémám továbbra sem, hanem az övék.