Én csak egy kis nyugalmat szeretnék. Amikor nem arra kell fordítani minden energiánkat, hogy megküzdünk valamivel. Tudom, hogy egy kapcsolat küzdelemmel jár, de hogy mindig jön valami újabb probléma, ami miatt nem lehetünk nyugodtak, azt már nehezen viselem. 

Újabb rossz hírt közölt velem párom: rosszul számolta a kreditjeit, mégsem lett meg neki a minimum, mert átkerült fizetősre az egyetemen. Én egész évben bíztattam, mindig mellette voltam, mindent megtettem, hogy felépüljön a műtétből, a tanulásra ösztökéltem, sokszor tanultunk együtt, hogy biztosan készüljün a zh-kra vagy a vizsgákra. 

Több tárgyat is utoljára vehet fel, ha nem fog neki sikerülni, akkor pedig kicsapjáák. Megint. Mert 1,5 évig járt már ő egyetemre, csak elrontotta és kirúgták. Másfél évig dolgozott, aztán újra kezdte a szakot, de most megint olyan a felállás, bármit is változtattunk eddig. 

Még azt is bevállaltam, hogy minden zh és vizsga előtt akkor kikérdezem következő félévtől, mert mindegy mennyit tanul, nem tudja visszaadni úgy az anyagot, ahogy azt elvárnák a tanárok. Mert felületesen és hanyagul adja vissza a tudást, valahogy összekavarodnak a fejében a dolgok. 

Segtíek neki, ugyanakkor felháborít, hogy úgy kell csinálnom vele, mint egy kisiskolással. Hiszen tőlem anyáék akkor kérdezték ki utoljára a leckét. De annyira szeretnék neki segíteni, hogy akár még erre a szintre is lealacsonyodom, hogy neki jobb legyen. 

Most is kettős érzelmeim vannak: egyrészt igyekztem megnyugtatni és biztosítani afelől, hogy ezentúl is mindenben támogatom, amiben nincs is semmi hazugság, hiszen bármi rossz történjen is, én mellette akarok lenni és szeretném átsegíteni a nehéz időszakokon. 

De az, hogy folyamatosan nehé időszakunk van, az már tényleg leszívja még az életkedvemet is. Mert az is a baj, hogy mindig másokhoz hasonlítgatja magát; ám a legnagyobb baj az, hogy olyan célokat tűz ki maga elé - legyen az egyetemi vagy az élet más területén lévő dolog -, amiket ennyi erőfeszítéssel, amit ő belefektet, egyszerűen nem lehet megcsinálni. Csak ő ezt nem hajlandó belátni. És perzse, hogy csalódik, ha nem úgy sikerülnek a dolgok és még jobban magába zuhan. Mert ha az embert folyamatosan kudarcok érik, azt nem lehet mindig mosolyogva tűrni. 

Az átsorolással kapcsolatban meg közölte velem, hogy majd felvesz diákhitelt, a suli mellett elmegy dolgozni, és úgy apránként összeszedi a pénzt. De mikorra? Tudom, hogy az ő helyzetében nincsen más lehetőség jelenleg, ha folytatni akarja a tanulmányait, de így hitellel fogja kezdeni az életét. Vagyis ketten fogjuk azzal kezdeni a közös életünket. 

És ez megint nem reális, hiszen ha úgy elrontotta ennyire a tanulmányait, hogy mellette nem dolgozott, akkor mikor fog tanulni, ha szinte sz összes szabadidejében dolgozik? Ha eddig nem ment, akkor munka mellett sem fog menni. Mert hiába mondja, hogy szerinte pont ez a pofon kellett, hogy összeszedje magát: azóta ezt mondja, amióta megismertem. És nem tudom, mi lenne az az esemény, ami végre tényleg arra sarkallná, hogy rendesen végezze a tanulmányait. 

Mert igen, muszáj lesz akkor neki elmenni dolgozni, de akkor az együtt töltött idő jócskán lecsökken, nem tud feltöltődni. 

Ezt nem is ragozom tovább. Összefoglalva annyi, hogy kétségbe vagyok esve, ha a jelenlegi helyzetre és arra is gondolok, hogyan fog ez hatni a közös jövőnkre. Mert bár nem voltam sose a "legyünk sokat egymás szájában" dololgank, de az sem jó, hogy az új helyzet miatt kvázi olyan lesz, mintha nem is lenne párom. Legszívesebben felpofoznám, amiért megint erre a pontra jutott. De annak meg megint nem lenne semmi értelme. Ebben a helyzetben minek lenne egyáltalán? Jelenleg nem tudom.