Olyan érzés ez, mint mikor sokáig jártál sötétben, mert inkább a szemed elé raktad a kezed, mert úgy hitted, ezzel megmenekülsz a rossz dolgok látványától. Ám ha még a szemed csukva is tartod, elbarikádozva, hogy ne lássa a körültte lévő világot, a többi érzékszerved akkor is reagál az ingerekre. 

A szagokra, amik néha ugyan kellemesek, de egy idő után mégis megcsapja orrodat a rothadás bűze. 

A hangokra, amik idővel olyan fülsértővé válnak, hogy azt kívánod, bárcsak több kezed lenne, hogy azokat is eltakart. 

Ám még ilyenkor is ott van a bőröd, és bármennyire is utálod, ha hozzádérnek, vannak pillanatok, amikor akaratlanul is érzel olyan dolgokat, amiket nem szerettél volna. 

Úgy érzem, minden érzékem kezd kiélesedni, ahogy múlik a tompító hatás. Olyan dolgokat veszek észre, amik felett már régóta szemet hunytam, amiket igyekeztem távol tartani magamtól. 

Ám a valóság kíméletlenül töri át a burkot, és úgy érzem magam, mint egy fuldokló, aki megroppan a ránehezedő víztömegtől. Minden pillanatban olyan nyomást érzek a mellkasomon, mintha össze akarnának roppantani. De ez belülről jövő nyomás is, ami nem egyenlíti ki a kívülről rámnehezedő víztömeget; inkább csak még nehezebbé teszi, hogy levegőhöz jussak. 

Annyi minden akar egyszerre kitörni belőlem, de a kívülről körbevevő víz nem engedi, hogy kiszabaduljanak. Mert egy olyan tartályban vagyok, ami már egy csepp vizet sem képes befogadni. 

De az én feladatom az, hogy széttörjem a burkot, a tartályt, hogy végre szabadon lélegezhessek. Azonban tudom, hogy ez nem egyik napról a másikra fog megtörténni. Hiszen először még el kell jutnom a tartály széléhez, hogy elkezdhessem ütni és kiszabadulva megszűnjön a nyomás egy része. Hogy aztán teret engedhessek a belülről feszítő nyomásnak.