Mérhetetlenül nagy bűntudatom van már attól is, hogy másra gondolok. De még ha sikerül is elterelni a gondolataimat, ha meglátom, a testem akkor is jelez. A szívem majd kiugrik a helyéről, szinte már kiver a víz és a mosolygást sem vagyok képes abbahagyni. 

Ennél a témánál is eszembe jut az a mondat, hogy: Minden fejben dől el. De ha a testem cserben hagy? Ha hiába határozom el magam, hogy nem gondolok rá, hogy nem fog érdekelni, hogy ő is a közelemben van? A testem akkor is jelez, a testem nem tudom becsapni. 

Ezen a héten már nagyon éreztem, hogy elhatalmasodik rajtam ez az egész. Már akkor meglódult a szívem, amikor cigizés közben láttam, ahogy ő a busz felé tartott. Egymásra mosolyogtunk, aztán annyi. Legalább akkor kedves, amikor nincs mellette a banda valamely másik tagja. 

Aztán mikor a délutáni órámra mentem, megláttam a zebra másik oldalán és nem tudtam nem vigyorogni. Elmentünk egymás mellett és megint mosolyogtunk. 

De ez szerencsére csak akkor van, ha ketten vagyunk. Ha már velem van a párom és/vagy vele a barátnője és a haverjai, akkor nem köszönünk és nem mosolygunk. Ránézünk egymásra, mint akiket hasba vágtak, de aztán úgy teszünk, mintha a másik nem lenne ott. Egészen addig, amíg nem nézek fel és nem találkozik a tekintetünk. 

Ez így van jól. Majd elmúlik. Mindkettőnknek van párja, akiket szeretünk. Ez csak egy fellángolás, aminek nincs jelentősége és nem is lesz. Mert bár nem ismerjük annyira egymást, tudom, hogy ő nem tudna úgy boldoggá tenni, mint a párom. És ezzel vége is a történetnek. Már csak arra leszek kíváncsi, a történet végére mikor kerül oda az a pont, hogy lezárja ezt az egészet...