Az Elle magazin novemberi számában olvastam egy cikket arról, hogy a pozitív életszemléletet mára már sokan úgy használjuk, hogy a negatív érzelmeknek már nem is akarunk helyet adni, mert az csak belerontana a nagy pozitív agyunkba. 

Véleményem szerint ez tényleg így van. Nyilván nem mindenkinél, de engem is megfertőzött, tehát egyáltalán nem szándékozom kivonni magam ezalól a jelenség alól. Vegyük csak a facebookot, hogy csak egy fantasztikumot említsek a sok közül. Persze vannak, akik sokat panaszkodnak, de ha egyszer szánnánk időt arra, hogy mindegyik ismerősünk üzenőfalát végigböngésszük akár csak az elmúlt hónapban, sorra jönnének szembe velünk a mosolygós képek, pozitív életbölcsességek vagy a fantasztikusan megszerkesztett profilképek, amelyekre több száz like érkezik és megannyi hozzászólás, hogy az illető milyen gyönyörű. Nem számít, hogy mondjuk az illető egyébként hogy szokott megjelenni az utcán vagy egyes eseményeken (most az iskolát is eseménynek tekintem). (Én is szeretem az idézeteket, azzal a különbséggel, hogy én a negatív érzelmeket keltőket előnyben részesítem, ahogy ez a blogon is látszik).

Ha valaki nyarvogni kezd, akkor akarva akaratlanul is felbosszantjuk magunkat, hiszen mi tele vagyunk pozitív energiával, most kaptunk megannyi dícséretet, hogy milyen gyönyörűek vagyunk, mit akar ez itt a depijével? Persze néha megvígasztaljuk őket egy-két sablon kedves szóval vagy egy hangzatos idézettel, hátha beléjük is csepegtethetünk egy kis pozitivitást. Aztán vagy sikerül, vagy nem. De élőben már szó sem lehet róla, hogy találkozzunk az illetővel és úgy érdeklődjünk problémájáról, mert az túl sok idő, mellesleg, ha már az üzifalból így dőlnek ránk a másik negatív energiái, mekkora adagot kapnánk, ha mondjuk át kellene ölelnünk miközben sír. Teljesen belerondítana az összképbe. Inkább elmegyek azokkal a barátaimmal szórakozni, akik mindig mosolyognak, hogy újabb fantasztikus képeket posztolhassunk, lássa a nagy világ, hogy mi mennyire boldogok is vagyunk. 

Mert valljuk be, sokszor felvesszük azt a mosolygós maszkot. Nem beszélve arról, hogy nekünk is meg van a maga baja és ha éppen úgy áll a helyzet, hogy a saját maszkunkat is nehéz fenntartani, inkább elhesegetjük a negatív személyeket, mert van elég bajunk így is, nem akarjuk még a másik nyavalyáját hallgatni. 

Olyan "barátokat" gyűjtünk magunk köré, akik szintén sugározzák ezt a pozitív energiát, de annyira, hogy már a fantasztikus képek nézegetése közben kiég tőle a képernyő - a szemünkkel együtt. Minek kellene nekem olyan dolgokkal foglalkoznom, amik csak bezavarnak az erőbe?

Ám erre is született iparág: a fizetett barátok. Azokat a funkciókat látják el, mint az igazi barátainknak kéne, azonban ellentétben velük, ezek az emberek akkor is velünk vannak, amikor legszívesebben kiugornánk a tizedikről az ablakon. Őket nem zavarják negatív rezgéseink, mondhatni ők ebből táplálkoznak (de semmiképp sem dementorok!).

Ezért virágzik a pszichológia: mert az embereknek fizetniük kell, hogy valaki tényleg meghallgassa őket és aki segíteni is próbál, mert nem küldi el őket az első mondat után, hogy bocs, ma túl jó napom van, ne rontsd el ezzel a szarral.

S bár pénzt adunk nekik ezért a kapcsolatért, néha jobban teljesítik elvárásainkat, mint azt előre gondoltuk volna.

P.S.: Persze vannak kivételek, mert nekem is volt/van még egy-két olyan ember az életemben, aki nem lök el olyankor magától, amikor neki jó napja van, mert nem zavarják a negatív energiáim. És persze tisztelet a pszichológusoknak is, senki ne vegye személyeskedésnek vagy a szakma elleni kritikának, nem ez volt a célom ezzel az írással.