Egyre gyakrabban olyan emberek járnak hozzám, hogy felkészítsem őket nyelvvizsgára, akiknek több téveszméje is van (én akkor is így hívom ezeket a gondolatokat) a nyelvvizsgára való felkészülésről és egyáltalán egy nyelv megtanulásáról bármilyen szinten. Mivel az esetek 99%-ban egyetemistákkal hoz össze az élet, így az ő gondolkodásukat tárom fel itt. 

A nyelvvizsga olyan, mint bármilyen más egyetemi vizsga.

A mai napig meglepődöm, amikor valaki azt közli velem, hogy ő évek óta nem foglalkozott az angollal (max filmet vagy sorozatot nézett angolul), de középiskolában jól ment neki, ezért úgy gondolja, hogy max. 1 hónap felkészüléssel eléri a hőn áhított célt. És engem néznek hülyének, ha kiröhögöm őket. 

Vannak kivételek, ismerek olyan embereket, akik megszerezték középiskolai tanulmányaik alatt a középfokú nyelvvizsgát valamilyen nyelvből, de ők majdnem olyan ritkák mint a fehér holló. A legtöbbjük olyan iskolába járt, amilyenbe én. Mert ahol egy évig a present perfectet veszik, az nem elégséges tudás egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványra. 

Én szerencsésnek mondhatom magam, mert motivált voltam/vagyok annyira, hogy magam leüljek és addig gyakoroljak, amíg egy-egy rész már tisztességesen nem megy. Mert nem a tanáraimtől tanultam meg normálisan angolul, hanem magamtól. 

Erre most tudom, hogy a legtöbben már jönnének a következő mondattal, hogy "de nem mindenkinek lehet jó nyelvvérzéke". 
Ez való igaz, de rengeteg tanulmány ebben a témában, hogy magának a tehetségnek kevés köze van ahhoz, hogy valaki sikeres lesz-e egy adott területen vagy sem. Mert ha valamibe nem fektetjük bele a kell munkát és energiát, akkor csak azzal, hogy fogékonyak vagyunk rá, vagy egyenesen tehetségesek, kitörölhetjük a szebbik felünket. 

Tehát nem, nem olyan a nyelvvizsga, mint bármely egyetemi vizsga: mert lehet, hogy évközben nem jársz be órára és 2 nap alatt megtanulod az anyagot úgy, hogy átmész, de a nyelvvizsgával nem ez a helyzet. Nem beszélve az olyan tárgyakról, amik még akkor is nehezen mennek, ha 4 hónapig figyeltél és szétülted a feneked, minden alkalomra készültél és még így is napokig kell tanulnod. Egy nyelvvizsgára felkészülés minimum az utóbb említett tantárgyakhoz sorolható. 

Elvárják, hogy a fenekük alá toljak minden

Ezzel kapcsolatos téveszme, hogy mivel középiskolában szar volt a tanár, szar könyvből tanultunk, szar volt ez, az, amaz (mert mi kizárólag a körülmények áldozatai vagyunk, bennünk semmi hiba nincsen), ezért nem tudtam megtanulni angolul. 

Sokáig lehet mást hibáztatni, de a munka, amit be kell(ene) fektetni a nyelvtanulásba, nem pótolható egy szuper tanárral, egy atomjó könyvvel, vagy bármilyen kedvező külső körülménnyel. 

Ezzel kapcsolatban leírom a saját történetem, amiből le is vezetem a konklúziót.

Utáltam az angolt. Általános iskolában is, illetve a gimnázium 2. évéig mindig mások segítségére támaszkodtam, mert voltak, akik kirázták a kisujjukból az angolt. Így segítséget kértem a házifeladatok megírásában, és még az órai munkák során is. Hagytam, hogy ezek az emberek bontakozzanak ki, mert "ők úgyis jobbak ebben nálam." Ismerős ez a csodás mondat? 

Aztán történt, hogy a gimiben az angolban segítő barátnőmmel csúnyán összevesztünk. Egy ideig más emberekkel csináltam a házit, de végül egyedül próbálkoztam vele. És pár hónap múlva (mert ez sem egyik percről a másikra jótt, az ilyen dolgokhoz mindig hosszabb idő kell!) azon vettem észre magam, hogy ez jó. Ez tök hasznos. És nem is vagyok olyan buta belőle, mint évekig gondoltam. És nem volt szuper tanárom vagy szuper könyvem, vagy idilli atmoszféra. Csak tettem érte, hogy jobb legyek. 

Mi ebből a tanulság: ne másoktól várd, hogy jobb legyél valamiben. Állj a sarkadra, fektess bele energiát és lesz eredménye. Ezzel persze nem azt mondom, hogy akárkiből lehet atomfizikus - hiszen ismernünk kell a saját határainkat. 

Viszont mindig is jobban szerettem az olyan tanítványaimat, akiknek nem volt érzékük az angolhoz, de becsületesen gyakoroltak és dolgotak azon, hogy fejlődjenek és elérjék a célt, szemben az olyanokkal, akiknek sokkal jobban is mehetett volna, ha méltóztatták volna letenni a feneküket. 

A nyelvtanulásban egy szintre való elérés ugyanolyan kemény munka, mint mást elérni az életben. Ahol a fejlődést elsősorban nem kívülről kell várni, hiszen ha mi nem mozdítjuk meg magunkat, akkor megvehetjük a legszuperebb könyvet, hogy elmehetünk a legjobb kurusokra: az angolunk nem fog fejlődni. 

És azzal, hogy nekem jó a nyelvérzékem még egyáltalán nem vagyok "felmentve' a kemény munka alól. Ez a füzeteimen is látszik, amiket a török tanulásához használok, illetve, hogy mennyi időt szentelek akár naponta a töröknek. Mert attól, hogy hamarabb átlátom egy-egy nyelvtani szerkezet felépítését, azokat nekem is ugyanúgy gyakorolnom kell, illetve a szavakat sem tanulja meg helyettem senki. Ezeken kellene elgondolkodni. 

El sem hiszem, de már lassan két hete élek a nyugtató nélkül. A múlt hét az elég húzós volt, folyamatosan azt éreztem, mintha folytogatnának, de már túl vagyok ezen a szakaszon is. Viszont ennek ellenére még mindig áll a feladat, hogy újra megtanuljak gyógyszer nélkül élni. Tegnap egész nap azt éreztem, hogy bármit fejbe tudnék verni, aki csak hozzám mer szólni. Ma már kevésbé vagyok feszült, de meg kell tanulnom kezelni ezt a helyzetet is, mert hiszem, hogy magamtól is képes vagyok enyhíteni, majd legyűrni ezeket az érzéseket és nincs többé szülségem gyógyszerre. 

Persze az itthoniak nem könnyítik meg a helyzetem; már érzem a szokásos nyár végi "nem bírom már őket elviselni" érzést. Párom erre csak annyit mondott, hogy ő már tényleg nem csodálkozik rajta, hogy gyógyszert kellett szednem. Tudom, hogy nem illik szidni az embernek a szüleit, de tényleg akkor fogok csak ténylegesen meggyógyulni, ha elvágom végre a "köldökzsinórt" és minden tekintetben függetlenedem tőlük, mert amennyi toxikus dolog itthon van, ezeket egyszerűen másképp nem hagyhatom magam mögött. Így mindent elkövetek, hogy az egyetem elvégzése után legyen munkám, hogy minél hamarabb elkezdhessem független életemet és igazán jól érezzem magam. Mert ez az a változás, amire valóban szükségem van ahhoz, hogy túl legyen ezen a már több mint egy évtizede tartó időszakon. 

Én csak egy kis nyugalmat szeretnék. Amikor nem arra kell fordítani minden energiánkat, hogy megküzdünk valamivel. Tudom, hogy egy kapcsolat küzdelemmel jár, de hogy mindig jön valami újabb probléma, ami miatt nem lehetünk nyugodtak, azt már nehezen viselem. 

Újabb rossz hírt közölt velem párom: rosszul számolta a kreditjeit, mégsem lett meg neki a minimum, mert átkerült fizetősre az egyetemen. Én egész évben bíztattam, mindig mellette voltam, mindent megtettem, hogy felépüljön a műtétből, a tanulásra ösztökéltem, sokszor tanultunk együtt, hogy biztosan készüljün a zh-kra vagy a vizsgákra. 

Több tárgyat is utoljára vehet fel, ha nem fog neki sikerülni, akkor pedig kicsapjáák. Megint. Mert 1,5 évig járt már ő egyetemre, csak elrontotta és kirúgták. Másfél évig dolgozott, aztán újra kezdte a szakot, de most megint olyan a felállás, bármit is változtattunk eddig. 

Még azt is bevállaltam, hogy minden zh és vizsga előtt akkor kikérdezem következő félévtől, mert mindegy mennyit tanul, nem tudja visszaadni úgy az anyagot, ahogy azt elvárnák a tanárok. Mert felületesen és hanyagul adja vissza a tudást, valahogy összekavarodnak a fejében a dolgok. 

Segtíek neki, ugyanakkor felháborít, hogy úgy kell csinálnom vele, mint egy kisiskolással. Hiszen tőlem anyáék akkor kérdezték ki utoljára a leckét. De annyira szeretnék neki segíteni, hogy akár még erre a szintre is lealacsonyodom, hogy neki jobb legyen. 

Most is kettős érzelmeim vannak: egyrészt igyekztem megnyugtatni és biztosítani afelől, hogy ezentúl is mindenben támogatom, amiben nincs is semmi hazugság, hiszen bármi rossz történjen is, én mellette akarok lenni és szeretném átsegíteni a nehéz időszakokon. 

De az, hogy folyamatosan nehé időszakunk van, az már tényleg leszívja még az életkedvemet is. Mert az is a baj, hogy mindig másokhoz hasonlítgatja magát; ám a legnagyobb baj az, hogy olyan célokat tűz ki maga elé - legyen az egyetemi vagy az élet más területén lévő dolog -, amiket ennyi erőfeszítéssel, amit ő belefektet, egyszerűen nem lehet megcsinálni. Csak ő ezt nem hajlandó belátni. És perzse, hogy csalódik, ha nem úgy sikerülnek a dolgok és még jobban magába zuhan. Mert ha az embert folyamatosan kudarcok érik, azt nem lehet mindig mosolyogva tűrni. 

Az átsorolással kapcsolatban meg közölte velem, hogy majd felvesz diákhitelt, a suli mellett elmegy dolgozni, és úgy apránként összeszedi a pénzt. De mikorra? Tudom, hogy az ő helyzetében nincsen más lehetőség jelenleg, ha folytatni akarja a tanulmányait, de így hitellel fogja kezdeni az életét. Vagyis ketten fogjuk azzal kezdeni a közös életünket. 

És ez megint nem reális, hiszen ha úgy elrontotta ennyire a tanulmányait, hogy mellette nem dolgozott, akkor mikor fog tanulni, ha szinte sz összes szabadidejében dolgozik? Ha eddig nem ment, akkor munka mellett sem fog menni. Mert hiába mondja, hogy szerinte pont ez a pofon kellett, hogy összeszedje magát: azóta ezt mondja, amióta megismertem. És nem tudom, mi lenne az az esemény, ami végre tényleg arra sarkallná, hogy rendesen végezze a tanulmányait. 

Mert igen, muszáj lesz akkor neki elmenni dolgozni, de akkor az együtt töltött idő jócskán lecsökken, nem tud feltöltődni. 

Ezt nem is ragozom tovább. Összefoglalva annyi, hogy kétségbe vagyok esve, ha a jelenlegi helyzetre és arra is gondolok, hogyan fog ez hatni a közös jövőnkre. Mert bár nem voltam sose a "legyünk sokat egymás szájában" dololgank, de az sem jó, hogy az új helyzet miatt kvázi olyan lesz, mintha nem is lenne párom. Legszívesebben felpofoznám, amiért megint erre a pontra jutott. De annak meg megint nem lenne semmi értelme. Ebben a helyzetben minek lenne egyáltalán? Jelenleg nem tudom.