“Have you ever been in love? Horrible isn't it? It makes you so vulnerable. It opens your chest and it opens up your heart and it means that someone can get inside you and mess you up. You build up all these defenses, you build up a whole suit of armor, so that nothing can hurt you, then one stupid person, no different from any other stupid person, wanders into your stupid life...You give them a piece of you. They didn't ask for it. They did something dumb one day, like kiss you or smile at you, and then your life isn't your own anymore. Love takes hostages. It gets inside you. It eats you out and leaves you crying in the darkness, so simple a phrase like 'maybe we should be just friends' turns into a glass splinter working its way into your heart. It hurts. Not just in the imagination. Not just in the mind. It's a soul-hurt, a real gets-inside-you-and-rips-you-apart pain. I hate love.” - Neil Gaiman, The Kindly Ones

Sokáig úgy éreztem, nincs már szükségem arra, hogy naplót írjak. Ám ez az őrület, ami hónapok óta folyik arra indított, hogy újra írjak ide. 

Sok minden történt az elmúlt időszakban, először a pozitív dolgokat összegezném:

- sikeresen túléltem az online oktatásnak csúfolt bohóckodás, életemben először kitűnő lettem, pedig az átállás miatt a legtöbb tárgyamban 3x annyit is teljesíteni kellett hétről hétre

- bár az opponensem nem volt elragadtatva a szakdolgozatomtól, azért minden nehézség ellenére a végeredmény mégsem lett olyan katasztrófális. A védés során már a sírás kerülgetett, mert akármit kezdtem el mondani, mindig megakasztottak. 

- felvételt nyertem angol alkalmazott nyelvészet PhD-ra. Igazából a szakdoga eredmény miatt nem sok esélyét láttam annak, hogy bekerülök, de a szóbeli felvételin csak 1 pontot vesztettem, illetve a témámat is jónak találták, szóval mégis bekerültem. 

- párommal sikerült megbeszélni és megoldani a problémáinkat, bár a vírushelyzet miatti távkapcsolat továbbra is próbára tesz minket 

- a szorongásoldó gyógyszeremről is leszoktam a nyáron, így most már "tiszta" vagyok, nem szedek semmilyen gyógyszert, ami birizgálna és elferdítheti a gondolataimat

Addig nem is volt baj, amíg otthon annyi volt a nagy kimozdulás, hogy néhányszor elmentem boltba. Úgy könnyű volt faszagyereknek lenni. Ám amikor visszajöttem Szegedre, fél év bezártság után, szerintem lesokkolt, hogy itt mennyire sok az ember (fél év alatt is teljesen el lehet szokni a tömegtől), hogy szinte sosem vagyok egyedül, nem is beszélve az új kihívásokról, ami mindenkinek feladja a leckét. 

Az első két hétben nem is volt semmi bajom, élveztem, hogy itt van kimozdulási lehetőség, hogy találkozom ismerőseimmel, hogy végre elszabadulhatok otthonról. Ám a harmadik héttől kezdve kezdtek visszatérni a tüneteim. Teljes életnagyságban és intenzitással. 

Olyan tüneteket is produkáltam az elmúlt majdnem másfél hónapban, amikre már nem is emlékeztem: szívroham szerű tünetek, napokig szúró tüdő belégzéskor, szédülés, olyan félelem, amitől megdermed mindened. Volt olyan, hogy egy óráig nem tudtam megmozdulni, de végül csak összeszedtem magam és felszálltam egy koliba tartó buszra, hiszen nem ülhettem egész nap a hideg padon. 

Megint érzem a kilátástalanságot és a reménytelenséget. Azt tudtam, hogy nem szabadulok meg tőlük örökre, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen erővel térnek vissza. Tegnap már az esti müzli elfogyasztása közben éreztem, hogy baj lesz. Aztán két óráig vergődtem, mire mégsem hánytam, hanem éhes lettem. Ma még nem voltam éhes, ennek ellenére természetesen ettem a szokásos időközönként, ha nem is annyit, mint szoktam. Emergency-ként iszom magne b6-t és nyugtató teát. A szédülésem csökkentik egy kicsit. 

Mi a baj? Ezt kérdezem minden nap magamtól. Mi nem jó? 

Miért van az, hogy egész héten csak a boltba mentem el, oda is félve, hogy mi lesz, ha elhányom magam vagy összeesek. Azt hittem, hogy ezeket sikerült magam mögött hagynom. Miért szabotálom megint az életemet? Mert ez nem élet, hogy egész nap fekszem és sorozatokat nézek. 

Nekem dolgom van, nekem terveim vannak, tudom, hova akarok eljutni. Akkor mi a baj? 

Tudtam, hogy a teljes gyógyszernélküliség próbára tesz majd, de tényleg nem gondoltam, hogy megint ennyire ellehetetlenítem az életem. 

A gyógyszereket nem akarom vissza, hiszen azok csak a tüneteket fedik el, a probléma forrását nem kezelik. 

Egyszerűen csak azt érzem, mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. És nem tudom, mikor lesz vége. Biztos aggaszt a bizonytalanság, hiszen én szeretek minél több dolgot előre megtervezni. Most pedig egyik napról a másikra borulhat minden. Viszont azt tudatosítanom kell magamban, hogy járványhelyzet nélkül is jöhetnek váratlan események, akkor is bőven volt, hogy elterveztem valamit, aztán nem az lett belőle, vagy valamit csak később tudtam összehozni. 

Nem lehetek ennyire merev. A jelenlegi helyzetből kell kihoznom a maximumot. Nekem csinálnom kell a dolgom, nem számít, mi megy körülöttem. Akkor kell majd gondolkodni, amikor már valami kialakul. Addig pedig felesleges agyalnom és feltennem a "mi lesz, ha" jellegű kérdéseimet. 

 

A hétvégén sikeresen utolértem magam a tanulnivalóval, így nyugodtabban ülök neki a helyzetjelentésnek. 

Továbbra is folytatom a programot, melyben minden héten új mondatokhoz kell kiegészítést írni, ezzel fejlesztve az önértékelésemet. Érdekes, hogy mivel rögtön írnom kell az egyes mondatokhoz legalább 6 befejezést, nincs lehetőségem kigondolni a válaszaimat, és elég meglepő dolgok kerülnek a füzetembe. Még csak az elején tartok a programnak, de már így is kerültek felszínre olyan dolgok, amikre nem is gondoltam bolna. 

Nemcsak párom, de mások is megjegyezték már a pozitív változást, ami irányában elindultam. Így még nagyobb lelkesedéssel dolgozok a lelkemen. Volt, aki azt mondta, hogy szinte olyan vagyok, mintha kicseréltek volna. Itt azért még messze nem tartok, de mindent megteszek, hogy az elkövetkezendő hónapokban egyensúlyba kerüljek önmagammal. 

Az meg külön pozitívum, hogy nem fogytam le ezalatt az egy hónap alatt, amióta visszajöttem Szegedre, de még híztam is egy kicsit. Nem hittem el igazán senkinek, hogy attól is sokkal jobban érezjetem magam, ha nem vagyok csont és bőr. Most viszont érzem a súlygyarapodás jótékony hatásait, például, hogy enyhültek a gyomorproblémáim és a gyakori fejfájásom is. Ez is azt jelzi, hogy tényleg jó úton vagyok. 

Az egyetem is eléggé lefoglal: kétszer annyi tárgyam van, mint a tavalyi két félévben, ami miatt estére eléggé lefáradok, de a pihenésemből nem veszek el időt. Anélkül is menni fog a teljesítés, én úgy érzem. 

És még a szakdolgozatom is itt van, ami kapcsán izgalmas témába fogtam, de a legtöbb percét remélem ezúttal is élvezni fogom a munkának. 

Nektek hogy telt a szeptember? 

Még mindig emlékszem az első napra, amikor először megtörtént. Míg feküdtem, semmi bajom sem volt, ám amikor felkeltem, hányingert éreztem. Ezután, bár felöltöztem, a wc fölött guggolva kötöttem ki. Úgy éreztem, nem tudok aznap iskolába menni, így az ügyeletes tanárnak szóltam, hogy haza szertnék menni, mert rosszul vagyok. 

Anyát már az állomáson hívtam fel, hogy rosszul vagyok és hazaengedtek. Erre visítani kezdett a telefonba és visszaparancsolt a koliba. Másnap csak hazamentem. 

Azóta rengeteg dolog történt velem ezen a téren (is). Ám tizenhárom év után olyan változás ment végbe bennem, aminek a kiváltóját még mindig nem tudom beazonosítani. Párom szerint csak az a lényeg, hogy megtörtént, ám az én szemlletem alapján addig fogom keresni az okot, amíg be nem tudom majd azonosítani. Jelenleg annak tulajdonítom ezt az "ébredést", hogy kiürült a nyugtató a szervezetemből, mert nyáron sikeresen abbahagytam és már a szünet utolsó 3 hetében sem szedtem. 

Emlékszem, mennyire féltem, amikor ténylegesen elhatároztam magam, hogy leteszem a nyugtatót. Mert már valóban egyetértettem azokkal, akik azt mondták, ilyen fiatalon nem szabadna ilyen gyógyszereken élnem és nem csak azért mondtam, hogy megnyugtassam a körülöttem lévőket. Végre nem csak mondtam, meg is tettem.

Számítottam rá, hogy a fizikai változások mellett lelki folyamatok is mozgásba lendülnek, amikor csökkentem, majd végül ténylegesen elhagyom a nyugtatót. Szóval mondjuk azt, hogy a befolyásoló szer elhagyása sokat segített abban, hogy felébredjek végre. 

Két évvel ezelőtt a pszichológus, akihez jártam, közölte velem, hogy már mindent átbeszéltünk, mindent kimondtam, amit ki kellett mondanom, mégis van bennem egy olyan gát, ami miatt úgy beszélek minden dolgomról, mintha azt mesélném egy random embernek, hogy mit ettem aznap ebédre. 

Most kezdek rájönni, hogy az a gát az önvédelmi mechanizmusom határa volt. Mert hiába mondtam ki, hogy nekem mit kellene tennem, hogy jobb legyen, mivel csak úgy mondtam, de nem éreztem át a súlyát, nem akartam minden erőmmel, hogy változzanak a dolgok, ezért nem is változtak. Hiszen amit a tanítványaimnak szoktam mondani a felkészülés kapcsán, az rám is igaz a felépülésnél: Hiába a legjobb környezet, a legjobb pszichológus, a legjobb akármi, ha én nem teszem oda magam igazán és nem teszek a változásért, akkor nem is fog semmi változni. 

Ez az időszak elmúlt azzal, hogy letettem a nyugtatót. Mert képes vagyok gyógyszeres segítség nélkül is megoldani a problémákat, meg élni az életem. Nincs szükségem tovább arra, hogy mérgezzem a testem és befolyásoljam magam nyugtatóval. Anélkül is végig tudok mindent csinálni. 

És ha ma azt mondom, hogy elkezdtem a munkát és változtatni akarok az életemen, azt már komolyan is gondolom. Kemény munka lesz, lesznek nagyon szar napjaim. De ez a velejárója annak, ha változtatni akarsz az életeden. Mert teljesértékű életet akarok élni, nem egy olyat, amit szüleim gondolnak sokszor, vagy amit magamnak gondoltam az elmúlt években. 

Erről fogtok olvasni az elkövetkezendőkben többet is. Viszont ismétlem: tisztában vagyok vele, hogy lesznek rettenetes napjaim, ám most az lesz a különbség, hogy nem ragadok bele a rossz érzésekbe, eseményekbe. Megélem őket, kiadom magamból az érzéseket, megnézem, mit lehet belőlük tanulni, de aztán elengedem őket. 

Súlyos dolgokkal kell szembenéznem, de nem nyomhatok el tovább bizonyos érzéseket és emlékeket, mert attól "jobban érzem magam". Ami igazából egy nagy önbecsapás, hiszen évek óta nem érzem jól magam. Ez a "stratégia" nem működik; ideje szembenéznem a dolgaimmal, hogy megküzdhessek velük, tanuljak belőlük, de nem bennük éljek és ne hagyjam, hogy visszarántsanak a jó dolgoktól, amik várhatnak rám az úton. 

Egyre gyakrabban olyan emberek járnak hozzám, hogy felkészítsem őket nyelvvizsgára, akiknek több téveszméje is van (én akkor is így hívom ezeket a gondolatokat) a nyelvvizsgára való felkészülésről és egyáltalán egy nyelv megtanulásáról bármilyen szinten. Mivel az esetek 99%-ban egyetemistákkal hoz össze az élet, így az ő gondolkodásukat tárom fel itt. 

A nyelvvizsga olyan, mint bármilyen más egyetemi vizsga.

A mai napig meglepődöm, amikor valaki azt közli velem, hogy ő évek óta nem foglalkozott az angollal (max filmet vagy sorozatot nézett angolul), de középiskolában jól ment neki, ezért úgy gondolja, hogy max. 1 hónap felkészüléssel eléri a hőn áhított célt. És engem néznek hülyének, ha kiröhögöm őket. 

Vannak kivételek, ismerek olyan embereket, akik megszerezték középiskolai tanulmányaik alatt a középfokú nyelvvizsgát valamilyen nyelvből, de ők majdnem olyan ritkák mint a fehér holló. A legtöbbjük olyan iskolába járt, amilyenbe én. Mert ahol egy évig a present perfectet veszik, az nem elégséges tudás egy középfokú nyelvvizsga bizonyítványra. 

Én szerencsésnek mondhatom magam, mert motivált voltam/vagyok annyira, hogy magam leüljek és addig gyakoroljak, amíg egy-egy rész már tisztességesen nem megy. Mert nem a tanáraimtől tanultam meg normálisan angolul, hanem magamtól. 

Erre most tudom, hogy a legtöbben már jönnének a következő mondattal, hogy "de nem mindenkinek lehet jó nyelvvérzéke". 
Ez való igaz, de rengeteg tanulmány ebben a témában, hogy magának a tehetségnek kevés köze van ahhoz, hogy valaki sikeres lesz-e egy adott területen vagy sem. Mert ha valamibe nem fektetjük bele a kell munkát és energiát, akkor csak azzal, hogy fogékonyak vagyunk rá, vagy egyenesen tehetségesek, kitörölhetjük a szebbik felünket. 

Tehát nem, nem olyan a nyelvvizsga, mint bármely egyetemi vizsga: mert lehet, hogy évközben nem jársz be órára és 2 nap alatt megtanulod az anyagot úgy, hogy átmész, de a nyelvvizsgával nem ez a helyzet. Nem beszélve az olyan tárgyakról, amik még akkor is nehezen mennek, ha 4 hónapig figyeltél és szétülted a feneked, minden alkalomra készültél és még így is napokig kell tanulnod. Egy nyelvvizsgára felkészülés minimum az utóbb említett tantárgyakhoz sorolható. 

Elvárják, hogy a fenekük alá toljak minden

Ezzel kapcsolatos téveszme, hogy mivel középiskolában szar volt a tanár, szar könyvből tanultunk, szar volt ez, az, amaz (mert mi kizárólag a körülmények áldozatai vagyunk, bennünk semmi hiba nincsen), ezért nem tudtam megtanulni angolul. 

Sokáig lehet mást hibáztatni, de a munka, amit be kell(ene) fektetni a nyelvtanulásba, nem pótolható egy szuper tanárral, egy atomjó könyvvel, vagy bármilyen kedvező külső körülménnyel. 

Ezzel kapcsolatban leírom a saját történetem, amiből le is vezetem a konklúziót.

Utáltam az angolt. Általános iskolában is, illetve a gimnázium 2. évéig mindig mások segítségére támaszkodtam, mert voltak, akik kirázták a kisujjukból az angolt. Így segítséget kértem a házifeladatok megírásában, és még az órai munkák során is. Hagytam, hogy ezek az emberek bontakozzanak ki, mert "ők úgyis jobbak ebben nálam." Ismerős ez a csodás mondat? 

Aztán történt, hogy a gimiben az angolban segítő barátnőmmel csúnyán összevesztünk. Egy ideig más emberekkel csináltam a házit, de végül egyedül próbálkoztam vele. És pár hónap múlva (mert ez sem egyik percről a másikra jótt, az ilyen dolgokhoz mindig hosszabb idő kell!) azon vettem észre magam, hogy ez jó. Ez tök hasznos. És nem is vagyok olyan buta belőle, mint évekig gondoltam. És nem volt szuper tanárom vagy szuper könyvem, vagy idilli atmoszféra. Csak tettem érte, hogy jobb legyek. 

Mi ebből a tanulság: ne másoktól várd, hogy jobb legyél valamiben. Állj a sarkadra, fektess bele energiát és lesz eredménye. Ezzel persze nem azt mondom, hogy akárkiből lehet atomfizikus - hiszen ismernünk kell a saját határainkat. 

Viszont mindig is jobban szerettem az olyan tanítványaimat, akiknek nem volt érzékük az angolhoz, de becsületesen gyakoroltak és dolgotak azon, hogy fejlődjenek és elérjék a célt, szemben az olyanokkal, akiknek sokkal jobban is mehetett volna, ha méltóztatták volna letenni a feneküket. 

A nyelvtanulásban egy szintre való elérés ugyanolyan kemény munka, mint mást elérni az életben. Ahol a fejlődést elsősorban nem kívülről kell várni, hiszen ha mi nem mozdítjuk meg magunkat, akkor megvehetjük a legszuperebb könyvet, hogy elmehetünk a legjobb kurusokra: az angolunk nem fog fejlődni. 

És azzal, hogy nekem jó a nyelvérzékem még egyáltalán nem vagyok "felmentve' a kemény munka alól. Ez a füzeteimen is látszik, amiket a török tanulásához használok, illetve, hogy mennyi időt szentelek akár naponta a töröknek. Mert attól, hogy hamarabb átlátom egy-egy nyelvtani szerkezet felépítését, azokat nekem is ugyanúgy gyakorolnom kell, illetve a szavakat sem tanulja meg helyettem senki. Ezeken kellene elgondolkodni.